2010. októberében nyílt meg az első Hitler kiállítás a Német Történelmi Múzeumban

2010 november 15. | Szerző: kispapa51

Minden esetre a kiállításnak van esélye arra, hogy egyfelől tiltakozásokat váltson ki, másfelől pedig hangos éljenzést a szélsőjobb csoportok részéről. Éppen ezért a kiállítás rendezői mindent megtettek, hogy Hitler még véletlenül se tűnjön hősnek (mellesleg nem is volt). Különben a németek elképzelése Hitlerről jelentős változásokon megy át. Nem olyan nagyon régen még egy idegbeteg roncs volt a berlini bunkerben eltöltött utolsó napjai alatt (lásd: A Bukás című filmet). Majd a nevetség tárgya, amit a „Mein Führer” című filmben Helga Schneider komikus játssza el.

Minden esetre a kurátor borotvaélen táncol, mert még mindig van jó néhány tabu, amit nem lehet átlépni. Az első nagy problémának mindjárt a kiállítás elnevezése mutatkozott. Az egyszerű „Hitler kiállítás”-ról szó se lehetett. Hamarjában összehoztak egy bizottságot azzal az egyetlen feladattal, hogy nevezzék el a kiállítást. Sok gittrágás után megszületett a „Hitler és a német nép: Nemzet és bűn” frappánsnak éppen nem mondható cím. Különben a cím árulkodó, a rendezők semmiképpen nem akarták visszahozni a háború utáni álláspontot, amit úgy lehetne megfogalmazni, hogy „Hitler a tudatlan és ártatlan nép gonosz csábítója.” Ma már természetesen nem számít, hogy legalább 1941-ig a németek hatalmas többségének Hitler képviselte a Volksgemeinschaft-ot (emberi közösség). A németek magukat látták Hitlerben. Thamer szerint, aki a Müncheni Egyetemen történelmet tanít, az akkori német társadalomról a kialakult kép egyre halványabb.

Magyarok a nagyvilágban

2010 szeptember 19. | Szerző: kispapa51

Magyarábok Egyiptomban és Szudánban

Egy évszázada már, hogy rendszeresen érkeznek a szinte kétségbeesett jelzések, üzenetek az afrikai Núbiából arról, hogy egy 450 éve ott élő magyar csoport testvéreit keresi. Időközben sokan eljutottak hozzájuk Magyarországról, s a Nílus-parti magyarok küldöttei is többször jártak nálunk. De a részünkről megnyilvánuló közöny és elutasítás továbbra is megkeseríti az egymásra találás folyamatát.

“A bőrszín megváltozhat, az anyanyelv elveszhet, de a magyar nemzethez való tartozás tudata egy távoli, idegen környezetben is fennmaradhat” (Fodor István)

Magyar sziget a régebbi időkből

A XVI. század első felében a Nílus núbiai szakaszának vidékére magyar harcosokat telepítettek, akik – akárcsak a korábbi évezredek itteni határvédői – ezúttal az új hódítók, az oszmán-törökök birodalmának déli végeit védelmezték. Az egykori magyar végvári vitézek rokonai, a núbiai magyarábok, birtokba vették a Vádi Halfa várossal szembeni nílusi szigetet, amelyet akkortól Magyarártinak, azaz Magyar szigetnek neveztek s ahol virágzó mezőgazdasági és kereskedelmi települést hoztak létre. Elszigeteltségüknek köszönhetően a vallásuk, bőrszínük és a nyelvük megváltozása ellenére, tizenkét nemzedék múltán, manapság is büszkén vallják és vállalják magyar származásukat.

De kik is ezek a magyarábok, miért ragaszkodnak hozzánk (szinte egyoldalúan) immár négyszázötven esztendeje?
Fodor István (1933-2002) a kiváló arabista, tolmács, a magyar irodalom arab fordítója, az Egyiptomban és Szudánban élő magyarábok kutatója, az ELTE (Germanus Gyula irányította) Arab Tanszékén végezett, majd ösztöndíjjal egy évig a Kairói Egyetem hallgatója. Hazatérése után a múlt század 60-as éveiben a Magyar Rádió Arab Szekciójának vezetője, az MTA és a Külügyi Intézet főmunkatársa. Hazánk kairói nagykövetségén előbb a 70-es évek elején, majd 1980-1985 között főtanácsos. Fodor István írta a Magyar Katolikus Lexikon arab vonatkozású szócikkeit.

 Az Asszuáni Nagy Gát építésével járó nílusi duzzasztás, tehát az 1965 októbere-novembere előtt Fodor István több hónapot töltött az egyiptomi és a szudáni magyarábok között. Ezen idő alatt közel ötezer kilométert megtéve fölkereste és kutatta a Kom Ombóban, Asszuánban, Vádi Halfában, valamint a Kartúmban, Szudán fővárosában élő magyaráb közösségeket. Fodor István arab nyelvű folyóiratokban igyekezett megismertetni a magyar irodalmat és történelmet az arab világgal. A Szabadság, szerelem című, 353 oldalas, arab nyelvű kötetében a magyar költészet keresztmetszetét adja a kezdetektől egészen Illyés Gyuláig.

Hering Józsefnek az 1997-ben Fodor Istvánnal készült interjúban a magyarábokkal kapcsolatos információkat azóta sokszor idézik:

Jeruzsálemen át Núbiába

Mennyire mély a núbiai magyarábok múltjának kútja?

Elég mély, hiszen közel félezer esztendőre nyúlik vissza. A núbiai magyarábok körében az általam gyűjtött eredetmondákban az elbeszélők azt állítják, hogy őseik még 1517-ben érkeztek oda, amikor I. Szelím oszmán-török szultán Egyiptomot meghódította. Eltérnek viszont a vélemények a magyarokat Núbiába vezető ősapa megnevezése terén. Egyesek Ibrahim el-Magyart, míg mások Haszan el-Magyart tartják a Núbiában letelepedő magyarok vezetőjének. A szájhagyomány szerint Ibrahim el-Magyar (Ábrahám, a magyar) rangidős tisztként szolgált a török hadseregben, I. Szelím hódító hadaival érkezett Egyiptom földjére. A mameluk Tumán szultánt legyőző I. Szelím rövidesen visszatért a birodalom központjába, Isztambulba, mire az Alexandriában hátrahagyott katonák egy része föllázadt. A zendülők parancsnoka, Ibrahim el-Magyar mentette a bőrét, és Alexandriából egészen a núbiai Vádi Halfáig menekült. Ezt követően az ősi Kaszr Ibrímben telepedett le, ahol a hagyomány szerint feleségül vett három núbiai nőt. E frigy leszármazottjai lennének a mai magyarábok.
Egyetlen ember, Ibrahim el-Magyar, nem elegendő ahhoz, hogy ezt a távoli népcsoportot valóban magyar eredetűnek tekinthessük.

Valószínűleg több tucat, Núbiába érkezett magyar katonáról is beszélhetünk, hiszen ezt bizonyító mondák is vannak. Csakhogy a magyaráb eredetmondákat egészen a legutóbbi évekig nem támasztotta alá semmi.Nemrégiben viszont a kezembe akadt Pécsváradi Gábor ferences rendi atya Jeruzsálemi utazás című, eredetileg latin nyelven írt, de 1983-ban magyarul is kiadott könyve. A mindmáig hiteles szentföldi útikalauzként is használható könyvhöz a magyar kiadás szerkesztői csatolták a Bánffy János királyi főpohárnokmesternek írt levelét, amelyben a ferences szerző utal arra, hogy éppen Jeruzsálemben tartózkodott, amikor az 1516-os esztendő utolsó napján a törökök bevonultak a Szent Városba. Pécsváradi egyértelműen leírja, hogy beszélgetett is a török hadseregben szolgáló magyar katonákkal, akik nem sokkal később eljutottak Egyiptomba, és 1517. január végén részesei lehettek a mameluk szultán fölött aratott győzelemnek: “Konstantinápolyból – amint azt a török hadseregben levő magyaroktól hallottam – háromszázezer emberrel indult el. (I. Szelím szultán) Most ebből alig hatvanezer van, miként azt a magyarok mondották.”, írja Pécsváradi.

Fodor István Szabadság, szerelem című arab nyelvű könyve

Hogyan kerülhettek ezek a magyar harcosok a hódoltatott Egyiptom déli végeire, tehát Núbiába?

A törökök a hatalmas kiterjedésű Egyiptom egész területét nem tudták megszállni, de arról gondoskodtak, hogy a végeken megerősített katonai pontok legyenek. A núbiai Kaszr Ibrímben is kiépítettek egy ortát, azaz táborhelyet, ahol a Kara Nóg, magyarul Fekete Ház nevű erődítmény állt.A magyarábok kollektív emlékezete szerint a Kaszr Ibrímben állomásozó magyar katonák núbiai asszonyokkal házasodtak össze, és a mai núbiai anyanyelvű magyarábok ezen harcosok leszármazottjai lehetnek.

Keresztet karcolnak a kenyérre

Sokan úgy tudják, hogy a magyaráb elnevezés azt jelenti, hogy magyar arab.
Egyáltalán nem azt jelenti. A magyaráb kifejezés két nyelv egy-egy szavából, két tagból, magyar és núbiai tagból álló összetett szó, amelynek jelentése: magyar törzs. Tehát az ÁB szó núbiai nyelven törzset jelent. A csalóka hangzás ellenére a magyaráb kifejezésben egyáltalán nem szerepel az arab szó. Éppen ez az, ami szintén ennek a népcsoportnak a magyar eredetét bizonyítja, hiszen az általuk beszélt núbiai és arab nyelv grammatikai szabályait fölrúgva a magyaráb kifejezés esetében a magyar nyelv törvényeinek megfelelő formában és kiejtéssel mondják ennek az összetett szónak az első tagját.

Sipka Haszan el-Magyar núbiai magyaráb férfi

A szudáni beszélt arab nyelvben is “gy”-nek ejtik az irodalmi arabban “dzs”-nek mondott mássalhangzót.

Igaza van, de én mégis kérdéssel válaszolok. Akkor miért ejtik az egyiptomi magyarábok, illetve az arab anyanyelvű, núbiai nyelven nem is tudó asszuáni magyarábok is “gy”-nek ezt a mássalhangzót, és kizárólag a magyaráb szó esetében? Tovább megyek: a núbiai magyarábok (núbiai és arab anyanyelvűek egyaránt) úgy mondják, hogy áná magyar, azaz magyar vagyok, vagy áná rágil magyar, azaz magyar férfi vagyok. Márpedig az arabban a jelzőként használt magyar szót mádzsárinak, mágárinak vagy mágyárinak kell mondani attól függően, hogy irodalmi, egyiptomi vagy szudáni arab dialektusban beszélünk.

Miben különböznek még a magyarábok a környezetükben élő núbiai népektől?
Az elmúlt évszázadokban a magyarábok szokásaikban, életvitelükben, étkezési kultúrájukban, nyelvükben és vallásukban már teljesen asszimilálódtak a környékbeli núbiaiakhoz és az arabokhoz. De vannak azért bizonyos elütő vonások is, amelyeket az 1935-ben náluk járt Almásy László gróf, a világhírű Afrika-kutató, pilóta és térképész is megfigyelt. A magyarábok haja nem fekete, mint a núbiai embereké, hanem vöröses, s a bőrük színe még mindig valamivel világosabb, mint a szomszédaiké. S ami még ennél is érdekesebb: míg a núbiaiak nagy szeműek, a magyarábok szeme jóval kisebb. Egyébként Almásy László volt az első ismert hazánk fia, aki eljutott hozzájuk. Az 1937-ben megjelent Levegőben…homokon című könyvében Almásy külön fejezetet szentel a Vádi Halfával szembeni nílusi Magyarárti-szigeten tett látogatásának. Az egyik ottani magyaráb ezt mondja Almásynak: “Őseink aztán berberin lányokat vettek feleségül, és megtanulták tőlük a rután (berber) nyelvet, ezt beszéljük mi ma is az arab nyelven kívül. Mi tudjuk, hogy vannak magyar népek Európában. Ők testvéreink, és mindig vártuk, hogy valaki eljöjjön közülük ide mihozzánk.”

(Almásy László grófot, Anthony Minghello Az angol beteg című, kilenc Oscar-díjjal jutalmazott filmjének főhősét 1945-ben Budapesten többször is letartóztatták. A világhírű pilótát, térképészt és autóversenyzőt a fogházban kegyetlenül megkínozták és a bosszúért lihegő zsidók által vezérelt Budapesti Népbíróság a Rommel hadseregével való együttműködése miatt háborús és népellenes bűntettek vádjával mindenáron el akarta ítélni. Végül is bizonyítékok hiányában, és Germanus Gyula orientalista tisztességes tanúvallomásának és a Rákosi Mátyásnál történt közbenjárásának köszönhetően fölmentették. Almásy grófot nagyra becsülték az arabok és Abu Ramlának, a Homok, azaz a Sivatag atyjának nevezték. Almásy László nevét Egyiptomban a Gebel Almazi, azaz az Almásy hegy és a Héliopolisz melletti, általa létrehozott Al-Máza repülőtér őrzi.)

Milyen vallásúak voltak az I. Szelím szultán idejében Núbiába érkezett magyarok?
A magyarábok már hosszú nemzedékek óta szunnita muszlimok, akárcsak a núbiai és arab környezetük. De az biztos, hogy odaérkezésükkor még keresztények voltak. A núbiai magyarábok szomszédai olyan közmondásokat alkottak, amelyek bizonyítják, hogy ez az etnikai közösség valamikor vallásában is különbözött attól a néptől, amelynek körében letelepedett.
Össze is gyűjtöttem néhány ilyen közmondást. Ál-Mágyárí lá jiszálli fíl-meszgyid, azaz a magyar nem a mecsetben imádkozik. A ránk is jellemző magyar makacsság és konokság a núbiaiakat rímelő közmondás alkotására késztette. Rá’sz el-mágyár zejj el-hágyár, azaz a magyarok feje olyan kemény, mint a kő. A hajdan volt öltözködési különbségekre utal ez a mondás: El-mágyárí jilbisz burnétá, a magyar kalapot hord.
Tehát nem turbánt, mint a núbiaiak. A Vádi Halfa-i magyarábok körében mindmáig él az a szép szokás, hogy amikor beteszik a kemencébe sülni a négyszögletes alakú núbiai kenyeret, arra az asszonyok előtte keresztet karcolnak, amiképpen nemrégen még a magyarországi falvakban is szokásban volt. De keresztet rajzolnak az újszülöttek homlokára is, dacára annak, hogy már régóta muszlimok. Mindez azt bizonyítja, hogy a török hadsereggel érkező magyarok a keresztény hitüket még Núbiában is sokáig megtartották abban az időben, amikor maguk a befogadó núbiaiak már régen áttértek az iszlám vallásra.
A pálmák víz alá kerülnek

Előbb említette már az Asszuánban élő arab anyanyelvű magyarábokat. Kik ők, és történetük miben tér el a núbiai anyanyelvű testvéreinkétől?

A két magyaráb közösség közti legfontosabb eltérés az, hogy míg a XVI. század első felében Núbiába ment magyarok akkor még keresztények voltak, a jóval később – a saját elbeszéléseik szerint Mária Terézia idején – Asszuánba érkezett csoport tagjai már az óhazából hozták az iszlám hitüket. Mahmúd Abdallah Ávád, egy 1965-ben nyolcvan esztendős körüli magyaráb Asszuánban azt mondta nekem, hogy ősei akkor érkeztek Egyiptomba, amikor Magyarország és Ausztria egy ország volt, és egy olyan királynő ült a trónon, aki gyűlölettel viseltetett a muszlimokkal szemben. Az asszuáni magyarábok elődei az oszmán-törökök által hódoltatott országrészen élő, s az iszlám vallásra áttért magyarok lehettek. De mivel az új hitük mellett a török kiűzése (1686) után is kitartottak, azaz nem voltak hajlandóak visszakeresztelkedni, Mária Terézia valószínűleg kiutasította őket az országból. Egyébként az asszuáni kórházban szolgálatot teljesítő francia apácanővérek mesélték nekem: amikor vért vesznek a helyi lakosságtól, a vérminta alapján azt is meg tudják állapítani, hogy ki a magyaráb, illetve ki a núbiai vagy az arab. Az asszuáni magyaráb negyedben még lefényképeztem egy több nemzedékre visszavezetett, fába vésett családfát, amelyen minden egyes név után ott áll az El-Magyar, azaz X Y, a Magyar kifejezés.

Idehaza sokan tagadják a két magyaráb közösség magyar eredetét. De én felteszem a kérdést: a Magyarországtól közel 3500 kilométerre levő Asszuán város magyarábjai, akik immár egy évszázada mesélik a magyar eredetükről szóló történetet a Núbiába vetődő európai látogatóknak, azok vajon honnan tudnák azt, hogy az őshazából való elkerülésük idején Magyarország és Ausztria trónján pont egy királynő ült? Egyes európai utazók ezeket a történeteket már akkor is följegyezték, amikor még nem léteztek a modern tömegtájékoztatási eszközök.

 Hol vannak – illetve voltak – a két núbiai magyaráb közösség fontosabb települései?
A Nasszer-tó feltöltése előtt Núbia egyiptomi részében Ibrím, Qáttá, Tuská és Ánébá településeken éltek a núbiai anyanyelvű magyarábok, de falvaik az Asszuáni Nagy Gát építésekor víz alá kerültek. Az egyiptomi kormány ugyanilyen helységnevekkel négy új falvat épített az evakuált magyarábok számára Kom Ombó várostól keletre. Kisebb-nagyobb lélekszámú, Núbián kívüli diaszpórák vannak Kairóban, Alexandriában és Manszúrában.Asszuán városa nem került víz alá, s így az ottani arab anyanyelvű magyarábok lakóhelyükön maradhattak.Núbia szudáni oldalán az elárasztás előtt nagyobb magyaráb közösség volt Vádi Halfa határvárosban a Nílus partján, illetve a partokkal szemben fekvő Magyarárti-szigeten, azaz a Magyar szigeten, amelyet kizárólag ők birtokoltak. Vádi Halfa és a Magyar sziget teljesen víz alá került.

Amikor 1965-ben ott jártam, lefényképeztem a lassan víz alá merülő pálmafák még kiálló lombját. Fájdalmas és megható látvány volt. Vádi Halfából és a Magyar szigetről a szudáni kormány a magyarábokat a távoli etióp határ közelében levő Hasm el-Kirbá faluba telepítette át. Az idősebbek közül sokan belepusztultak a hosszú út gyötrelmeibe. Szudánban ezenkívül élnek még magyarábok Kartúmban, a fővárosban, Atbarában és Port Szudánban. Mindent összevetve manapság mintegy 10-12 ezer magyaráb létezéséről beszélhetünk.

Üdvözölték az elcsatolt területek visszatérését

Visszatérő állítás, hogy a magyaráboknak semmi közük nincs a magyarokhoz, csupán kitalálták az egészet.

Tegyük föl, hogy odalenn, a messzi Núbiában volt egy csoport, amely unalmában azon töprengett, hogy kitaláljon magának valamilyen európai eredetet, hátha ezzel le tudnának nyúlni valakit Európában. Meg vagyok győződve róla, hogy nem a szinte mindig gazdasági és politikai bajokkal küszködő Magyarországot és a magyarokat szemelték volna ki maguknak, hanem Svédországot, Németországot vagy esetleg Amerikát. Ismerve az arab világ oktatási színvonalát, elmondhatom, hogy Magyarországról, de főleg a magyar történelemről szinte semmi nincs az ottani tankönyvekben. A magyarábok azonban immár egy évszázada hangoztatják a Núbiába látogató európaiaknak, hogy ők Magyarországról származnak, a magyarokat pedig testvéreiknek tekintik. Az első világháború idején, amikor Anglia brit protektorátusnak nyilvánította Egyiptomot, elkezdték üldözni a magyaráb közösséget is, mert annak tagjai egyértelműen magyarnak vallották magukat. Az angolok háborúban álltak az Osztrák-Magyar Monarchiával s ezért internálták a Nílus mentén élő magyarábok egy részét. Saját elmondásuk szerint a magyarságukat még az internálótáborokban sem tagadták meg. Az 1920-as trianoni békediktátum nyomán elrabolt magyar területek egy részének későbbi visszacsatolásakor a núbiai magyarábok üdvözlő táviratot küldtek az akkori magyar kormánynak, kifejezvén örömüket a fölött, hogy egyes magyar területek visszakerültek az anyaországhoz. Amikor náluk jártam, megmutatták ennek a táviratnak a másolatát.

Magyaráb küldöttek a budapesti Parlamentben 2006-ban

A magyar tudomány mulasztása
Mit kellene tenniük a magyar kutatóknak azért, hogy végérvényesen tisztázzák a magyarábok eredetét?

A magyar kutatás eddig is mulasztást követett el azzal, hogy nem vizsgálta meg az ankarai (vagy az isztambuli), a bécsi és a londoni levéltárakat. Amikor a törökök kivonultak Egyiptomból, magukkal vitték a levéltárukat, amelyben biztos van nyoma annak is, hogy a több száz esztendős Nílus-völgyi uralmuk idején pontosan kik és hogyan éltek Núbiában. Meg kellene vizsgálni a bécsi levéltárt is, mert hátha rábukkanunk valamilyen dokumentumra, amely bizonyítaná azt, hogy a magyarábok már korábban is igyekeztek kapcsolatot teremteni az óhazával.A londoni külügyminisztérium levéltárában pedig az első világháborús egyiptomi internálásokra vonatkozó adatokat kellene előbányászni. A magyar tudománynak egy másik, most már jóvátehetetlen mulasztása az volt, hogy amikor nagyban folyt Núbiában az elárasztás előtti nemzetközi leletmentés, nem kutattuk át az akkor kizárólag magyarábok lakta Magyarártit, azaz a Magyar szigetet. Kinn volt ugyan egy magyar expedíció, de az egy kopt-keresztény falut tárt föl. A Magyarártin skandinávok kutattak, föltártak néhány sírt, és megállapították, hogy az ott talált anyagi kultúra nem arab és nem is núbiai. A sírokat ezután genetikai vizsgálat nélkül szépen visszatemették. Azóta pedig 16-18 méteres vízzel árasztották el a szigetet. A magyarábok eredetének kérdését megnyugtató módon csak úgy lehetne tisztázni, ha kimenne Núbiába egy szakemberekből álló expedíció, amelyben a többi között kell, hogy legyen arabul és núbiai nyelven jól tudó nyelvész, biológus, néprajzos, antropológus, filmes és fényképész.

Mit jelképez az afrikai magyarok ragaszkodása?
Jelen korunkban, amikor egyetlen döntés nyomán a magyarok milliói kénytelenek idegen országok állampolgáraiként élni a határainkon túl, óriási jelentősége van annak, hogy a magyaráb népcsoport a távoli Núbiában is hirdeti magyar származását. Ezek az afrikai magyarok nemzeti nyelvünket már nem beszélik, de a kollektív emlékezetükben mégis ideképzelik magukat ebbe a hazába. Nemzetszeretetük példaként szolgálhat a határokon túli és belüli magyarság számára egyaránt. A magyarábok ragaszkodása bizonyítja, hogy a bőrszín megváltozhat, a magyar nyelv elveszhet, de a nemzeti érzés, a magyarsághoz való tartozás tudata egy távoli, teljesen idegen környezetben is fennmaradhat.

Az arany országa

A felső-egyiptomi Asszuán város melletti első nílusi zuhatagtól délre, egészen a szudáni fővárosig, Kartúmig elterülő folyamvölgyet az óegyiptomi núb (arany) szó nyomán Núbiának nevezik. A Szudán és Egyiptom határvidékén fekvő Núbia már az ókorban is nagy jelentőséggel bírt. Az úgynevezett Núbiai folyosóban kiépített erődítményláncolat védte az egyiptomi birodalmakat az Afrika felől érkező támadásokkal szemben, de egyben olyan keresett árucikkek hazája, illetve kereskedelmi átmenőállomása is volt, mint például az elefántcsont, tömjén, különféle drágakövek, arany és az ébenfa. Persze mindenekelőtt az arany, azaz a núb, amelyet az itteni bányákban fejtettek. Núbia és annak népe évezredeken keresztül az afrikai világ és a mediterrán térség közötti szűrő-áteresztő vidék szerepét töltötte be. De nemcsak hadseregek özönlöttek Núbián keresztül délről északra – vagy éppen fordítva – hanem a kereskedők karavánjai és a különböző civilizációk is. A fekete-afrikai, az egyiptomi és később a hellén világ vallási és kulturális örökségét ötvöző, az évezredek folyamán mindig alkalmazkodni, fönnmaradni képes núbiai emberek a kereszténység színre lépése után nyolc évszázadon keresztül három virágzó keresztény birodalmat is létrehoztak. Az Asszuáni Nagy Gát megépítésével szinte teljesen elárasztott távoli Núbia földje egyben a magyarság történelmének is színtere lett. A Felső-Egyiptomban és a Szudánban élő „magyaráb” testvéreink a Magyarok Világszövetségében is képviseltetik magukat és rendszeresen eljárnak Magyarországra.
Hering József – www.hunhir.hu

Polemia a mai hazai politikai helyzetről

2010 augusztus 27. | Szerző: kispapa51

Commentek:
Amíg Te a külföldi élelmiszert veszed, – megjegyzem a legtöbb gyengébb minőségű mint a magyar, – a multik szép lassan tönkreteszik a mezőgazdaságunkat, iparunkat. Legalább nem lesz versenytársa az ő árujuknak. Szóval minden egyes külföldi árura elköltött forintod a saját nemzeted, gyermekeid, és azok gyermekei sorsát pecsételi meg és taszítja nyomorba. Nagy szavak ezek, de gondolj bele, csak akkor lesz esély az ország felemelkedésére, amikor a magyar ember munkát teremt magának. Tehát a városi ember a magyar termelői tejet, kenyeret, gyümölcsöt, húst veszi, a vidéki pedig a hazai gyárakban (lassan már ilyen alig van- belegondoltál, kinek volt érdeke szétzúzni őket?), üzemekben előállított eszközöket, ruhákat, gépeket.

Másként NEM fog menni, KÉPTELENSÉG, hogy bármilyen kormányzat beindítson egy ország gazdaságát enélkül.

EMBEREK egységben kell gondolkodni! Ne az Önös, egoista érdek vezéreljen, hanem a nemzeti, és be fogjátok látni, hogy a Nemzeti érdek csiszolása, előtérbe helyezése jobb életet teremt az egyéneknek. EZ CSAK így működhet. Ezért hát ne sajnáld az időt amit a vásárcsarnokokban, piacokon töltesz, hanem használd ki és beszélgess a magyar árusokkal, emberekkel.

*********************

Ez itten egy kapitalista ország, vagy mi a fene. Mindenki onnan intézi a beszerzést, ahonnan olcsóbban és jobb kondíciókkal kapja az árut. Ha ez Szlovákia, akkor Szlovákia, akkor a Tesó onnan veszi majd az árut. Ha nekünk ez nem tetszik, akkor fel kell venni a magyar termelőknek a versenyt a szlovák termelőkkel-gyártókkal, vagy nekünk kell szállítani pl. a szlovák (vagy bárhol található) Tesókba, ahogy ők fognak (állítólag) nekünk. Ez így működik. Tiltja valaki talán, hogy exportra termeljünk?

Ha az emberek a Tesóban akarnak vásárolni, akkor ott fognak, mert olcsóbb; a heves nemzeti érzelem addig terjed, ameddig ki nem derül, hogy a piacon 2X annyi az akármi, mint a multiban. Ez a piacgazdaság, akár tetszik, akár nem. Lehet tervgazdaságot is csinálni, újra, ha az tetszik jobban. Vagy inkább szólni kell a Demjánnak, hogy csináljon már MagyarTesót, terjessze ki a működését globálisan, és akkor lesz nekünk is multink.

Az, hogy a külföldi élelmiszer mindig gyengébb minőségű, mint a magyar, pedig baromság, ezer és ezer árucikkel cáfolható akármikor.

Az EU-nak nem érdeke tönkretenni a (tulajdonképpen alig) létező magyar mezőgazdaságot, (ezt a Torgyán már korábban amúgy is megtette) sem pedig az európai szinten nulla jelentőséget képviselő magyar ipart. Az EU mi vagyunk, így együtt. Nekünk érdekünk tönkretenni a német ipart?

************************

Hmmm.

Ez itten egy kapitalista ország, de az előző kisebbségi, a nemzetközi judeo-oligarchák seggét kinyaló neoliberal-korrupció-maximus kormánynak köszönhetően már vadkapitalista lett!

Nemrégiben láttam a tv-ben a tejtermelők országos tanácsának az elnökével egy riportot, aki elmondta, hogy a tej felvásárlási ára Mo.-on és Szlovákiában is 70 Ft körül van. Tehát nem igaz, az, hogy a magyarok drágábban termelnek, csak a kereskedők és a multik keverik a sz…rt!

Hogy a magyar tejből ezek után hogyan lesz 230 Ft-os tej, a szlovák meg miért 130 a tescoban, ez egy rejtély! Minden bizonnyal a kereskedők láncolata teszi rá a több mint 200% hasznot. De, hogy a szlovák tejre miért csak 50% kerül, ez a csoda. Valószínűleg a Tesó Szlovákiát tekinti keleteurópai kiindulópontjának (mint a hírből kiderül) és így maximális támogatottságot élvez. Mint tudjuk, bizonyos multi-marketing technikáknak köszönhetően olyan is előfordult már, hogy olcsóbban árultak árukat a multiknál, mint a beszerzési ár, míg a Gazdasági Versenyhivatal meg nem tiltotta. Hogy a Tesó Mo.-on miért a szlovák árukat preferálja, számomra ez is rejtély. De ha szerinted a piacgazdaság törvénye az, hogy az egyik országban (Mo.-on)2-300%-os, egy szomszédos ország áruira pedig jóval kisebb árrést tesz rá a multi, és ezt normálisnak tartod, akkor baj van. Ugyanis Mo-nak, nyilvánvalóan a magyar érdekeket kell képviselnie minden szinten, politikailag, gazdaságilag, erkölcsileg etc.

Tehát menjen a fenébe az a multi, amely megengedhetetlen előnyt nyújt egy másik országnak, és valóban kapjon előnyt Mo-on a CBA, vagy a COOP vagy akármelyik magyar cég, amelyik vállalja, hogy magyar árukat részesíti előnyben! Mert ez a magyar termelők és cégek és a magyar gazdaság fennmaradásának a záloga! A
mellékelt képen éppen azt látjuk amint  a nemzet szégyene gyurcsánszki,
éppen 5% előnyt nyújt a Tesco igazgatójának. Miért adunk pénzt és
adókedvezményeket az itt letelepedő, kizsákmányoló multiknak? Mert pénzt
hoz az országba? – Beruházást igen, de utána a nyeresége legnagyobb
részét euróban kiviszi innen! Hát aki nem látja, hogy kelet-Európa a
Nyugatnak csak a piaca miatt kellett, az vak. Sajnos a rendszerváltás
után  annyira kezdők voltunk a kapitalistákkal szemben, hogy a
fillérekért megvett hazai üzemeket néhány év alatt a padlóra küldték,
mert csak azért kellettek, hogy a konkurenciát megszüntessék. Ez történt
szinte az összes hazai sörgyárral, cukorgyárral, édesiparral és lehetne
vég nélkül sorolni. Talán egyetlen tőkénk még mindig a mezőgazdaság és
az állattenyésztés. De már ott is lassan az van mint az USA néhány
államában: azért fizetnének, hogy ne termeljünk semmit! Hollandia,
Spanyolország, Görögország óriási ellenfelünk ezen a téren, de a multik
mindent megtesznek annak érdekében, hogy itt is elbukjunk. De már sokan rájöttek, hogy a vízízű külföldi
gyümölcsök, mezőgazdasági termékek sokszor ehetetlenek. Legutóbb
levettem a Tesco polcáról egy csomagolt zöldpaprikát és megnéztem honnan
származik. Azt hittem hanyatt esek: Marokkó! Ugyanakkor a Tesco nagy
szavakkal vállalta a magyar mezőgazdasági beszállítók preferálását. Ki
tudja milyen sz…rból és esetleg gyerekmunka kizsákmányolással termelték Marokkóban azt a zöldpaprikát?

És
még egyetlen érv a hazai mellett: a makrobiotika szerint is, a
közelben  (néhány száz km-es körzetben) termett mezőgazdasági termékek
egészségesebbek. És akkor még nem is beszéltünk az óriási mennyiségű transzfer kamion okozta rendkívüli lég- és egyéb környezetszennyezésről!

Természetesen piacgazdaság van! De a multi semmilyen módon nem érdekelt a hazai áruk forgalmazásában. Ezért nekünk kell valamilyen módon támogatnunk a hazai gazdaságot akár kormányzati (ne legyünk szemellenzősek, ahogy más EUországok is teszik), akár vevői szinten.

Azt, hogy a magyarok drágábban termelnek, mint más Eu-s országok, – megint csak az előző kozmopolita neoliberális kormány terjesztette el.. De úgy látom Te is inkább a kozmopolitizmus híve vagy a szerintem követendőbb patriotizmussal szemben, mert azt mondod, hogy „az EU mi vagyunk!”  Mi is EU tagország vagyunk, de biztos vagyok benne, hogy bármelyik EU-s ország (Szlovákia, Franciao., Németo., Hollandia etc.) ezerszer jobban védi a hazai gazdaságát, láthatatlan törvényeivel, mint amennyire az előző hazaáruló, hazug kormány!

Az Interspar is hatalmas plakátokon reklámozza, hogy „Magyar áruk forgalmazója”! De bármit leveszel a polcról, 90%-ban német! Még a wc papír, a papír zsebkendő, bármi. A multi itt nyit egy áruházláncolatot (Tesco, Cora, Auchan, Interspar), és az összes szarát kamionokon idehordva értékesíti. Megdöbbentő, hogy a multi még olyan árut is külföldről szállít be, amelynek viszonylag kicsi a szavatossági ideje, mint a ZOTT gyümölcsjoghurt…

„ A heves nemzeti érzelem addig terjed, ameddig ki nem derül, hogy a piacon 2X annyi az akármi, mint a multiban” – hát elég szomorú, hogy ilyen kicsinyesen és egoistán gondolkozol, és nincs benned semmi hazafias érzés! Én megmondom őszintén, hogy megnézem vásárláskor, hogy melyik a magyar áru és inkább azt veszem meg, még ha drágább is, ameddig megtehetem, és igenis a magyar mg-i termékek sokkal jobbak a szar spanyol, marokkói és még ki tudja honnan idehozott szeméttől.

Gondolom ezek alapján tőled nagyon távol állnak 1848 és 1956 eszméi is, amikor magyarok nemcsak a pénztárcájuk tartalmát, hanem életüket is áldozták nemzeti érzelmeiknek…

(Még mindig van, aki furcsán néz rám azért is, mert külön gyűjtöm otthon és a munkahelyemen a szelektív hulladékot, pláne azok után, hogy egyre többen szólnak arról, hogy kontinensnyi műag.szemét úszik a csendes óceánon.)

Abban sincs igazad, hogy „Az EU-nak nem érdeke tönkretenni a magyar mezőgazdaságot, sem pedig az európai szinten nulla jelentőséget képviselő magyar ipart” – persze, mert már tönkretették a privatizáció alatt, amikor kiderült a multik csupán a hazai ipar és mezőgazdaság szétverése és a piac miatt jöttek ide! Az előző 8 év alatt a neolibsi kormány ezt céltudatosan (!) továbbvitte. Reméljük ezt fogja megállítani a most 2/3-os támogatottsággal hatalomra került többségi, nemzeti kormány! Hogy mit sikerül elérniük, az majd 4 év alatt kiderül, de én, és (a közvélemény-kutatások szerint még mindig) az ország többsége jobban bízik bennük, mint a nagypofájú, primitív, bunkó Szanyikban. Az országot kiárusító, a nemzetközi oligarchák hazai szálláscsinálója, az szdsz, – mely 1%-os támogatottsággal irányított 10 millió embert – elnyerte méltó büntetését. Az mszp pedig 2 évig meg se szólaljon, mert az a szar ami most van, még jó ideig az ő szemetük!

A csontvázak még mindig esnek ki a szekrényekből (Margit híd, metro+kocsik, Sukoró, stb), és annak ellenére, hogy a 8 év alatt a Fidesz gyakorlatlan lett a kormányzásban, és csinálnak hülyeségeket, amitől a Te kölcsönrészleted átmenetileg néha emelkedik, de az ország szempontjából sok más is a lényeges. Abban is igazuk van, hogy a devizahitelek ilyen mértékű elengedésében az MNB-nek is szerepe van, akinek nem szabadott volna engedélyezni ilyen mértékű, korlátlan hitelfelvételt, mert ez az ország gazdaságára is kihatással van. De legyen szabad megjegyeznem, hogy a devizahitelek törlesztő részleteinek nagymértékű emelkedése, már az előző társaság alatt bekövetkezett, de még csak nem is foglalkoztak vele. Most próbálnak valamit, de érdekes módon mindenki ellene van.

Miért baj az, hogy Orbánék nem akarnak további IMF milliárdokat felvenni? Talán az volt a jó amit gyurcsány és bajnai művelt, hogy 22 milliárd eurót vettek fel az államcsőd elkerülésére? Orbán azt mondta egyszer, hogy nem a 3,8%-os hiány a normális, hanem a 0! Mint ahogy ez egy normális családnál is van: annyit költünk el, amennyi bevétel van! Csakhogy az előző bandának az kevés volt, lopni úgy lehetett többet, ha minél több hitelt veszünk fel.

Az lenne nyilván a normális, ha a politikáról nem is esne szó, mint ahogy Hollandiában, Svájcban, Angliában van. Remélem emellett az egyirányú, előrevezető politika mellett néhány év múlva ez lesz a helyzet. Lehet, hogy az ország 30%-ának ez nem tetszik (bár ez majd kiderül az önkori választásokon), de az eddigi, túlságosan liberális tökölés helyet, végre történik vmi ebben az országban, ami a magyar érdekeket képviseli, és nem csak a nemzetközi zsidó oligarchákat szolgálja ki (pl. Sukoró).

 

*********************

Nem tudom, hogy hogyan lesz a magyar tej drágább, mint a szlovák, ahogyan azt sem, hogy miért olcsóbb példának okáért 1 liter minőségi amerikai viszki, mint 0.7 dl magyar pálinka, vagy hogyan lehet olcsóbb a chilei vagy spanyol bor a szállítási költséggel együtt, mint a termelőnél, nem multinál(!) általam megvásárolni kívánt, ugyanazt a minőséget képviselő magyar bor. Ezek után nem csodálkozom azon, ha a multikban a magyar borokkal és pálinkákkal – egyébként dugig levő – polcokon is drágábban látom viszont a magyar szeszesitalokat, valamint ezen analógiát folytatva elgondolkodom a magyar és a szlovák tej, stb. beszerzési árain is, ha nem baj.

Érdekelne továbbiakban a multik motivációja abban a tekintetben, hogy mi okuk lenne a könnyen elérhető, kéznél levő versenyképes (!) magyar áruk beszerzése helyett távoli földrészekről beszerezni az árukat. Feltehetőleg a 10 milliós Magyarország egy nemzetközi zsidó összeesküvés elszenvedője, ahol a teljes bolygó lakossága összefogott a magyarok ellen. Életemben sok helyen jártam már, és bármely multiban ugyanazt láttam, mint nálunk: az áruk a Föld minden pontjáról érkeztek, nyilvánvalóan a legjobb beszerzés elve alapján. Magyarország talán az egyetlen olyan ország, amely képtelen elfogadni a verseny tényét, és azt, hogy mind a multik, mind pedig az egyszerű vásárló 99%-a szarik rá, hogy honnan származik az áru, ha a minőség és az ár/érték arány megfelelő. Örülj neki, ha Te megengedheted magadnak, hogy a drágábbat vedd meg az olcsóbb helyett, mert az emberek többsége sajnos nem ilyen szempontok alapján vásárol.

Semmi bajom azzal, ha az Orbán-kormány nem akar IMF milliárdokat felvenni, abban az esetben, ha megmutatja az utat, hogy hogyan lehet hitel nélkül működtetni egy országot. Ha sikerül, rögtön eladhatják a csoda receptjét az egész világnak, elsőnek mondjuk az USA-nak, a világ legnagyobb adósának. Orbánék nem sok mindent tettek le mostanáig az asztalra, még mindig nem látom, hogy miből lesz itt fejlődés, vagy mitől csinálnának bármit is jobban, mint a Bajnai- kormány. (Nem a Gyurcsány, a Bajnai!). Az eddigi regnálásuk alatt a nemzetközi szintekig felnyúló bénázáson és parasztvakításon kívül sok nem történt, és ami a legnagyobb baj, még az irány sem látszik, hogy mi a fenét akarnak kezdeni a példátlan többségükkel, amelynek semmilyen párt esetében sem örülnék, mert én nem vagyok az egypártrendszer híve, én kérek elnézést érte.

A nagy nemzeti hevületről és érzelmekről meg annyit, hogy nekem nem attól lesz valaki igazi hazafi, ha a mellét döngeti, hogy ő mennyire az, mint a magát nemzeti oldalnak tartó gyülekezet, hanem attól, ha bő szókinccsel, szépen beszéli az anyanyelvét, ismeri irodalmát, történelmét, kultúráját, gyökereit, nagyjait, a tájat és az itt élő embereket, és képes felfogni ennek a mondatnak a jelentőségét: “Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”. Mert semmi mást nem látok magam körül, mint a tipikusnak mondható magyar siránkozást, az irigységet és rosszindulatot, a mindig mindenben a külső körülményeket hibáztató attitűdöt, a zsidó összeesküvés-elméleteket, miközben nálunk semmivel sem jobb, vagy éppen rosszabb körülmények közül induló országok fényévekre húztak el tőlünk az elmúlt 20 (és nem 8!) évben. Megérdemeljük a sorsunkat. Az a fajta patriotizmus és nemzeti érzelem, amelyet a jelenlegi nemzeti oldal kínál, pedig nem kell nekem. Én nem így szeretem ezt az országot. A valódi hazaszeretetnek, s a szeretet semmilyen formájának nincs szüksége a külsőségekre és a dobpergésre, bizonygatásra. Az belülről jön, és belül is marad, ha őszinte, és nem érdekeket kíván szolgálni.  

 

*************************

A gyurcsány-bajnai féle 22 milliárd eurós hitelfelvétel úgy eladósította az országot, hogy 30 évig nyögjük. Hova akarsz még itt hitelt felvenni? Amerikával ne példálózz, ami Kínának úgy el van adósodva, hogy ezáltal teljesen kiszolgáltatottá vált politikailag és gazdaságilag egyaránt. Továbbá az USA-ból indult az elmult évekbeli gazdasági válság, s amely ujabb recessziónak néz elébe.

Az IMF hitelfelvétellel még az a nagy probléma, hogy  a hitelekhez mindig szigorú feltételrendszert is rendel, tehát megmondja, hogy mit KELL a kormánynak csinálnia. Na most ezt semelyik ország nem kedveli, pláne amíg a piacon van kínálat, amíg onnan olyan forrásokból lehet felvenni pénzt, amelyeket csak az érdekel, hogy mikor és mekkora kamattal kapja vissza azt, de nem foglalkoznak az ország belső működésével, addig nincs szükség a valutaalapra.

Nem értek egyet azzal sem, hogy a Bajnai féle „fájni fog” csak megszoritásokból álló nadrágszíj-meghúzó csomag megoldás lett volna. Arra volt jó egyedül, hogy a költségvetési hiányt csökkentse, de ugyanakkor a munkanélküliség növekedésével és a gazdasági recesszióval, a fogyasztás 11%-os visszaesésével, stb. több kárt is okozott.

Azok a megszorító intézkedések is, amelyeket az IMF a görögöknek előírt, meg kellett volna oldania a görögök problémáját, – helyette megbénították az ország gazdaságát. Üzletek bezárnak, az adóbevételek csökkennek, a munkanélküliség pedig, egyes helyeken a hihetetlen 70 százalékra ugrott fel. A vásárlóerő leesett, a fogyasztás csökkent, míg a csődeljárások száma és a munkanélküliség az egekbe szállt. Az ország GDP-je második negyed éve 1,5 százalékkal csökkent. Ugyanez indult el az általad áldásosnak tartott „gyurcsány tanítvány” Bajnai intézkedései nyomán is.

Az országnak több mint kétharmada nem úgy gondolja, hogy „megérdemeljük a sorsunkat”, mert az elmúlt 8(!) évben a korrupt, lejáratott, hazug politikusok ide juttatták az országot. Talán még időben ébredt fel a nemzet. Ne nyugodjunk bele az elcseszett dolgokba. Hátha még van mit helyrehozni…

A jelenlegi, (még egyszer hangsúlyozom az előző 1%-os támogatottságú szdsz irányította banda után, végre a többségi(!) akaratot megvalósító) kormány a legtöbb ember és a közvélemény kutatások szerint is az elmúlt három hónapban többet tett, mint a korábban első száz napok alatt az összes eddigi kormány. Az intézkedések egy részének célja Magyarország gazdasági önrendelkezésének is a helyreállítása.

A külföldi többmilliós magyarság rehabilitációját jelentő, a Trianon szégyenét enyhítő kettős állampolgárság bevezetése, a bankadó, a pedagógusok elleni erőszak szigorúbb büntetése, a 3 éves gyes visszaállítása, a 3 csapás törvény, a 20 ezer Ft alatti vagyoni kár szigorúbb büntetése, a Magyar Bálint féle liberális közoktatási törvény módosítása, az állami intézmények vezetőinek maximált 2 milliós fizetéshatára, és még számtalan törvény gyors elfogadása mind olyan hiánypótló intézkedések, melyekre a magyarság 2 évtized óta hiába várt.

A Nemzeti Együttműködési Nyilatkozattal is csak a kozmopolitáknak és az árokásóknak van gondja, hiszen az azt mondja ki: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.”  Nem tudom melyik szóval nem értesz egyet? Lehet, az utolsóval, akárcsak az mszp. De ha nem lesz együttműködés, soha nem lesz itt normális Magyarország.

Comment:

1945-46. A francia hadifogság

2010 augusztus 1. | Szerző: kispapa51

„A francia őrökkel nem volt semmiféle közvetlen kapcsolatunk. Úgy őriztek bennünket, mint egy rossz pásztor a nyáját. Arra nagyon ügyeltek, hogy szigorúan együtt tartsák a foglyokat, de sem az étkeztetésről, sem az egészségügyi ellátásról nem gondoskodtak. Egy dolgot azért naponta ellenőriztek: időről időre fel kellett sorakoznunk, derékig meztelenre levetkőztettek bennünket és megnézték, vajon van-e közöttünk olyan, akinek a vércsoportjáról tetoválás van a hónaljában. A német SS alakulatoknál ugyanis mindenki tetovált volt és ennek ismeretében nem volt nehéz kideríteni, ki tartozott közéjük. Az SS volt tagjait pedig külön ketrecben, sokkal szigorúbban őrizték.

A korábbi „változatos” és lassan már csaknem teljesen elfogadható, amerikai élelemellátás ekkor végképp megszűnt. Időnként kaptunk egy-egy zsák rohadt krumplit. Száz ember egy zsákkal. Tízen kaptunk egyetlen kenyeret, melynek feldarabolása és igazságos elosztása mindig veszekedésekkel, verekedésekkel járt. Minden parányi morzsának nagy értéke volt. Éreztem napról-napra, hogyan romlik az állapotom. Takarékoskodnom kellett az energiámmal, ezért igyekeztem minél kevesebbet mozogni, inkább csak heverésztem naphosszat. Ha felálltam, folytonosan szédültem. A vizet ismét benzinszállító tankautókkal hozták a táborba. Alig tudtunk inni a rendkívül büdös folyadékból.

A franciák nem közölték velünk a nagyvilág eseményeit. Fogalmunk sem volt arról, hogy a Távol-Keleten, Vietnamban, a gyarmatosító francia hadsereg ellen kitört a polgárháború. Mi csak arra figyeltünk fel, hogy egy napon megjelentek közöttünk az Idegenlégió toborzó emberei és mindenféle ígéretekkel arra akartak rávenni bennünket, hogy jelentkezzünk a légióba. A legcsábítóbb a hizlaló tábor volt. Persze szó volt sok pénzről is, valamint, hogy lehet ám világot is látni, – nem itt rohadni ebben a kutya kegyetlen fogolytáborban. Rengetegen jelentkeztek. Feri barátom és én is ott álltunk a sorban, az összeíró asztalok előtt.

Az egyik alkalommal, a tábor egyik távoli sarkában különös ketrecre bukkantam. Itt őrizték az egykori Waffen SS tagjait. A mi körülményeink is gyalázatosak voltak, de amit nekik szenvedniük kellett, az hátborzongató volt: naponta délelőtt és délután, a tűző napon, derékig levetkőzve, körbe futtatták őket a ketrecben és a sor végén szaladók hátán, csak úgy csattogtak a korbácsok, a derékszíjak. Lihegve, véres sebekkel, alaposan megizzadva rótták a köröket, nem volt irgalom.

Többen gondoltak ekkor már a szökésre. De annyira le voltunk gyengülve, hogy sokan képtelennek tartották magukat egy hosszú gyalogút megtételére. A másik akadály a sajátos földrajzi fekvés volt. Aki szökni akart, annak át kellett kelnie a Rajnán. Ott akkor még nem igen voltak hidak, azt a néhányat pedig szigorúan ellenőrizték. Így nem maradt más, mint esetleg valami csónakfélét szerezni, és azzal átkelni a folyón. Voltak, akiknek sikerült a szökés, az átjutás, aztán mégis feladták a kilátástalannak tűnő vállalkozást, és éjszaka visszalopakodtak hozzánk. Ők meséltek aztán a kalandjaikról. Láttak olyan magyarokat, akik lopott csónakkal keltek át a vízen és egy víziaknához ütődve felrobbantak. Ilyenkor elgondolkodtunk. Tényleg, szabad-e vállalkozni egy ilyen lehetetlen szökésre? Megértük élve a háború végét, nem szabad már kockáztatnunk. Egyszer el kell, hogy engedjenek bennünket a franciák!

A tábor legelesettebbjei a 14-16 éves, fiatal leventék voltak, akiket a nyilasok ezerszámra hajszoltak ki a Dunántúlról Nyugatra. Velük katonaként már korábban találkozhattam a fronton. Ott teljesítettek szolgálatot, az első vonalban. A németek velük építtették ki a tábori telefonhálózatukat. A szerencsétlen gyerekek közül sokan megfagytak a szokatlanul kemény 1944-es tél hidegében. Mások ott haltak meg a felrobbantott szerelvények roncsai között. Néhány százan, akik élve úszták meg, a rettentő háborút, most itt koplaltak, éheztek, és haltak éhen. A német légierő egyenruhájába öltöztetett gyerekek naphosszat ott ácsorogtak a tábor legszélső karámja kerítése mellett, ahol odakinn a német parasztok arattak és a levágott termést cséplésre, szekereken vitték be a faluba. A gyerekek sírva könyörögtek, hogy dobjanak át nekik a kerítésen egy kéve gabonát. Amikor az egyik fiú kidobta a derékszíját, viszonzásul bedobtak neki egy kévével. A fiúk boldogan kicsépelték belőle a magokat, megpörkölték, és boldogan megették. A száraz magokra nagyon megszomjaztak, amire rengeteg vizet kellett inniuk. A száraz mag, és a rá megivott nagy mennyiségű víz megtette a magáét. Sorra felfúvódtak és kegyetlen hasfájás közepette, jajgatva fetrengtek a földön. Ezeknek a gyerekeknek akkor már hetek óta nem volt székletük. A korábban elfogyasztott étel maradéka már régen keményre zsugorodott a beleikben, és lezárta a normális bélműködés útját. Rémes üvöltések szakították meg az éjjeli csendet és nekünk tehetetlenül kellett szemlélnünk, hogy hogyan repednek elevenen szét, és halnak meg ezek a szerencsétlen, ártatlan áldozatok. Egész éjszaka, órákon át folyt a szörnyű üvöltözés, a jajgatás, a sírás. Aztán a borzalmas éjszakát követő napon a halottakat elvitték, a szalmát elégették, és szigorúan megtiltották, hogy pörkölt magot fogyasszunk. De enni természetesen ezután sem adtak.

A szomszéd szántóföldön szépen virágzott a német parasztok krumpliföldje. A szolgálatos őr felfigyelt az egyik társunk kezén csillogó jegygyűrűre. Odaintette a szögesdróthoz a fiút, és elmagyarázta, hogy ha megkapja tőle a gyűrűt, ő szétfeszíti a drótkerítést, lehetővé teszi, hogy a fiú kimásszon a krumpliföldre és megszedhesse a kenyérzsákját. A katona átvette a gyűrűt, a fiú pedig egy zsákkal kimászott a holdfényben úszó krumpliföldre. A fogolynak nem volt semmi eszköze a krumpliszedéshez. A tíz körmével kaparta a földet, így jókora időbe telt, míg a zsákot meg tudta tölteni. Ez alatt viszont az őrszemet leváltották. Amikor a visszafelé igyekvő fogoly már egészen közel volt hozzánk, az új őrség felfigyelt rá. Nem sokat találgatták, hogy vajon mire is készül, egyszerűen lelőtték a fiút. A szerencsétlen halálos sebet kapott és lassan elvérzett. Ott jajgatott órákig az éjszakai sötétben, alig néhány lépésnyire tőlünk. Aludni nem tudtunk, hiszen egy vérző ember jajgatott folyamatosan és könyörgött, de segíteni nem lehetett, mert az őrség minden neszre azonnal golyózáporral válaszolt.  Aztán napkeltére csend lett. Mikor kivilágosodott, a kerítésnél láttuk őt, amint ráhasalva a krumplis zsákra görcsösen átölelte azt, körötte szertefolyt a vére és a homok szalonnássá vált a vérsavótól.

Sokat gondolkodtam, vajon az a francia katona, aki csalárdul kicsalta ennek a fiúnak a jegygyűrűjét, mit érzett, amikor értesült a halálesetről? Hiszen, neki kellett volna helytállnia ezért a szerencsétlenért. Ő azonban nem szólt az őt leváltót őrnek.

Egy reggel nagyobb francia katonai csoport érkezett a táborba. Sorra olvasták az idegenlégióba önként jelentkezettek neveit, és százasával vezették el őket. Mi úgy tudtuk, hogy hizlaló táborba mennek. Közben Ferit is, engem is szólítottak, de nem mozdultunk. Mi már nem akartunk a légióba menni. Reménykedtünk a néhány kilónyi lisztben. Úgy éreztük, talán kibírjuk azt a szenvedést, koplalást, ami még reánk vár.

Egyik nap Mainzba kellett menetelnünk gyalog. Alig tettünk meg egy-két kilométert, soraink felbomlottak, a kiéhezett emberroncsok tántorogva vonszolták magukat az országút betonján. A francia fegyveres őrség két oldaltól körülvett bennünket és egyre gyorsabb menetelésre ösztökéltek.

Többen ekkor már az országút árkában hevertek tehetetlenül. Kisebb falvakon vitt át az út, ahol az emberek, főleg az asszonyok kitódultak az út szélére. Mikor meglátták az elesettségünket, a rongyainkat, megérezték, hogy milyen rettenetesen büdösek és koszosok vagyunk, az asszonyok sírva fakadtak. Mi is együtt sírtunk velük. A francia katonák látták, ez így nem megy, betereltek bennünket egy barakkba, ahol hamarosan megjelentek a környék asszonyai. Nagy zománcozott vödrökkel hozták a frissen főtt, forró ételt, káposztafőzeléket, krumplifőzeléket, kelkáposztát, mi pedig egymáson átgázolva rohantunk és nyújtogattuk a csajkáinkat. Aki hozzájutott a főzelékhez, félrehúzódott és a betonon hasalva kanalazta a forró ételt. Mindenki degeszre ehette magát. Amikor a franciák elunták a pihenőt, vezényeltek, de pokoli volt az indulás. Mozdulni is alig tudtunk. Mindenkinek borzasztóan fájt a tele hasa. Az elsorvadt lábak is kegyetlenül fájtak. A sok szerencsétlen, aki hónapok óta nem evett, most képtelen volt tartani a székletét. Amerre elvonultunk, a nadrágszárunkon, a lábainkon csorgott végig a székletünk. Az országút perceken belül egyetlen hatalmas bűzlő, emberi ürüléktől latyakos úttá vált. Ezt a szégyent, ezt a megalázást! Európa, idejutottál? Ezt kellett megélnünk!

A Mainzi táborban általában egy héten kétszer kaptunk egy kevéske híg levest. Hetenként egyszer kenyeret is osztottak. Egyetlen szeletke volt ez a kenyér és olyan áhítattal fogyasztottuk, vettük magunkhoz, mint a templomban a Szentséget. Minden kis morzsára gondosan ügyeltünk, Jaj volt az osztónak, ha nem tudta szépen, egyformán szeletelni az adagokat.

A fogság negyedik hónapjában már annyira elcsigázott és leromlott állapotban voltam, hogy nehezen álltam a lábamon. A két kezem hüvelyk és mutatóujját, ha összeillesztettem, akkor köztük a derekam lötyögősen elfért. Nem lehettem több 35 kilónál, csupa csont és bőr voltam. Nem igen mozogtam, csak feküdtem naphosszat a kemény földön és a sok fekvéstől felsebesedett mind a két oldalam. Ha felálltam, csak szédelegtem. Folyton fáztam, pedig augusztus volt, sütött a nap és meleg volt. Akkor már egy jó hónapja nem volt székletem. A forró krumpli lé, amit egyik nap kaptam, megmozgatta a beleimet. rettenetes hasfájásom támadt. Úgy szenvedtem, mint a vajúdó asszony. Napok óta egy falatot nem ettem, a szakállam egyáltalán nem nőtt, s a körmeim helyén csak valami vékony hártya képződött. Csak bámulva néztem, mi mindenről le tud mondani az emberi szervezet. Önmagamat éltem fel ezekben a hetekben és szép lassan kifogytam minden korábbi tartalékomból.

A tábort marokkói arab katonák őrizték. Bizonyos távolságokra több méter magas figyelőtornyokat ácsoltak. Az arabok ott kuksoltak egész éjjel. Bizonyára féltek, hogy valaki felmászik közülünk hozzájuk, hogy elvágjuk a torkukat.

Ezért egész éjjel gurgulázó hangon, valami félelmetes, hátborzongató éneket énekeltek. Időnként, – ha a sötétben valami mozgást észleltek, – akkor egyszerűen közénk lőttek. Itt is, ott is felhangzott a sírás, a jajgatás. Először árkokat vájtunk a kemény, köves talajba, hogy védve legyünk a géppuskáktól, de az állandó esőzés miatt a gödrök alja hamar megtelt vízzel és lehetetlen volt odafeküdnünk. Ekkor találtuk ki azt, hogy még sokkal mélyebbre kell ásni és a gödör alja fölött néhány arasszal oldalra kell beásnunk. Ott már nem ért el sem golyó, sem esővíz.

Nem messze a tábor kapujától valami útszéli csárda lehetett. Naponta a késő éjszakai órákig odahallatszott a dínom-dánom, a részegek rekedt üvöltése. Őket nem zavarta egyáltalán, hogy közvetlen a közelükben emberek szenvednek, éheznek, akiket időnként megtizedel az őrség géppuskája.

A következő napokban marhavagonokba tereltek bennünket és több napos utazás után elérkeztünk Strasbourgba. 60-80 embert tettek egy vagonba, élelmet és vizet nem kaptunk, az őrség tüzelhetett azokra, akik leszálltak a vagonból, akár csak vízért is. 1945. szeptember elsején francia földre tettük a lábunkat. A Rajna parton hatalmas fehér tábla állt, körbe a francia nemzeti színekkel, piros-fehér-kékkel. A táblán öles betűkkel ez a szöveg volt olvasható :„Ici commence la pays de la liberté!” (Itt kezdődik a szabadság országa!)

Bár csak később értettük meg a szöveget, de ez akkor, ott az általunk annyira áhított nyugati világ megcsúfolását jelentette számunkra.

Nagyon nehezen haladtunk előre, s közben egyre szürkült az égbolt. De fura is volt kivilágított lakásokat, kirakatokat látni. A háború évei alatt soha nem volt szabad a légitámadások veszélye miatt lámpát gyújtani. Mindig gondosan besötétítettünk, mielőtt a lámpát felkapcsoltuk volna. Több mint négy hónapja nem láttunk gyerekeket, nőket, s most oly hirtelen belecseppentünk egy élő, mozgó, létező város kellős közepébe. A csapatunk máris felbomlott. Amikor megpillantottuk az első szemetes edényeket, mindenki odarohant és ételmaradék után kezdett kutatni. Voltak, akik a nyers krumpli héját falták nagy sebesen, mások almacsutkát csemegéztek. A katonák közben odasóztak egyet-egyet, hogy tovább menetelésre ösztönözzenek bennünket:

– Alléz, alléz ! – sürgettek a katonák. Mi pedig mentünk volna, de akkor már jártányi erőnk alig volt. A csontsovány had alaposan szétszóródott és a katonák, már csak arra ügyeltek, hogy valahogyan összetartsanak és mielőbb lakat alá vigyenek bennünket. Én akármennyire is éhes voltam, inkább csak zokogtam. Ezt a szégyent! Ezt a megalázást kellett megérnünk? Ide juttattak bennünket!

Egyszerre egy hatalmas kapu előtt torpantunk meg. A kapu kinyílt és mi tódultunk befelé, a kövezett, lejtős úton, egyre lejjebb egyre mélyebbre. Mikor megálltunk, valami kazamata udvarán szorongtunk, ahol fölöttünk több emeletnyi magasba emelkedett a Maginot vonal, a franciák legendás hírű, de a németek által mégiscsak lehetetlenné tett védővonalának egy része. Felnéztünk az alkonyati, – de már itt-ott, csillagos égre, és láttuk odafent, a falak tetején elhelyezett, felénk irányított géppuskákat. Engem a halálfélelem környékezett. Az volt az érzésem, ezek itt most mindenkit lelőnek és aztán ránk robbantják ezt az irdatlan téglafalat.

Aztán sorba állítottak bennünket, és végre elvégezték azt, amit hosszú hónapokkal előtte kellett volna, – nyilvántartásba vettek bennünket. 1945. szeptember végéig ezrek tűntek el az éhségtáborok jeltelen tömegsírjaiban. Addig a napig, nem volt közülünk senki név szerint nyilvántartásba véve. A fogvatartóinknak nem kellett elszámolniuk egyikünk életével sem. A fogolytáborokat őrző katonák a maguk kényük-kedvük szerint bánhattak a rabokkal.

Majd egy német fogolytól kaptunk egy-egy csajka, forró feketekávét, egy darab kenyeret és egy szelet sajtot. Lerogytam egy fal tövébe, megettem mindent és már el is aludtam.”

Hollai Ferenc az 1.0270.281 számú hadifogoly élete egy Strasbourgi laktanyába érkezésük után végre elviselhetővé válik: német nyelvtudása révén a tábori gyengélkedőn egy német orvos mellé kerül szanitécnek, s lassan az élelmezés is kielégítővé válik. A napi kétszeri meleg étel, a korábbi kemény koplaltatással szemben, lehetővé tette, hogy tartani tudták az erőnlétüket. Most viszont a 35 kilóra fogyott, éhező szervezet nem bírt megbirkózni a szokatlan mennyiségű étellel:

„Szörnyen szenvedtem a hirtelen lenyelt hatalmas adag ételtől és időbe telt, amíg elsorvadt belső szerveim újra hozzáfogtak a normál működéshez. Addig pedig borzalmasan gyötrődtem. Mindenek előtt a vesém birkózott nehezen a nagy mennyiségű folyadékkal. A lábaim felpüffedtek, és szinte óránként rohantam a wc-re. A bakancsomat alig tudtam felhúzni, a lábaim, a kézfejeim, sőt az arcom is felpüffedt. Minden tagom megtelt a feldolgozatlan folyadékkal. Valamennyien betegek lettünk. A legtöbben az ödémától, a vízkórtól szenvedtek, de szép számmal voltak bélhurutos, hasmenéses betegek is. A foglyok egy része olyan állapotba került, hogy az erősen felduzzadt végtagokon felrepedt a bőr. A vízzel megtelt rostok láthatóvá váltak. A szobákban megjelenő döglegyek beköpték a betegek sebeit. A szinte önkívületi, kómás állapotban fekvő betegek ebből semmit nem érzékeltek. Ők csak feküdtek tehetetlenül, és hamarosan elborították a sebeiket a nyüvek. A szobákban kibírhatatlan bűz terjengett. Semmiféle gyógyszerünk nem volt. Rengeteg volt a hasmenéses beteg, ezért összegyűjtöttük az elszenesedett deszkadarabokat és a faszenet jól összezúztuk, megszitáltuk. A faszénport egy nagy dobozból osztottam a hasmenéses betegeknek. A száraz szénpor, ha bekerült a légcsövükbe, óhatatlanul köhögésre ingerelte őket, és ha nem voltam elég óvatos, akkor egész füstfelhőt köhögtek rám és olyan lettem tőlük, mint egy kéményseprő.

Hirtelen megnőtt a halálesetek száma. Hamarosan annyi lett a halottunk, hogy a zárkák dugig megteltek. Egymásra fektetve őrizték őket a hideg betonépületben.

A fogda melletti kis épületbe egyik napon beköltözött egy francia seargant (őrmester). Azt a néhány magyart aki ott lődörgött az épület körül bevezényelte a lakásba, mert a konyhabútorokat át akarta helyezni. Az egyik magyar észrevett egy darabka kalácsot az asztalon és zsebre vágta. A francia seargant észrevette, és ütlegelni kezdte. A szerencsétlen élő csontváz, már az első ökölcsapásra elterült a padlón és az őrmester néhány rúgása után meg is halt. Az őrmester először azt hitte, szimulál, de amikor látta, hogy meghalt, megrémült. Átvitette a halottat a fogdába, ott levette róla a nadrágszíját, és azzal felakasztotta az ablakrácsra, aztán elment jelenteni, hogy öngyilkos lett az egyik rab. – Ennyit ért ott akkor egy emberi élet.

Elmúlt az október is, véget ért a krumplis korszak, és most meg csak takarmányrépát kaptunk. Ezt itt ugyanúgy tartósították, mint nálunk a káposztát. Reggel-este egy-egy csajka savanyú répa volt a menü. Nem volt nagy sikere az új ételnek, amely tulajdonképpen, zömmel csak víz volt, ezen tengődtünk.

A franciák gyűlölete a hadifoglyok iránt, még a jó szándékú embereket is távoltartotta tőlünk. Ha munkába menet az utcán rajtakaptak egy nőt, hogy egy darab kenyeret adott az éhező hadifogolynak, megfogták és lenyírták kopaszra. Akkor még tomboltak a gyűlölködő, ellenséges indulatok és az egyesek által elkövetett korábbi bűnökért, sokszor mindenkinek egyetemlegesen kellett bűnhődnie.

Egyik nap egy kisebb francia csoport érkezett, akiket az egyik legnagyobb orosz hadifogolytáborból, Tambovból hozattak haza a franciák. A foglyok elmondták, hogy naponta kaptak egy fél kiló kenyeret és egyszer forró kását. Arra gondoltam, mennyivel jobban jártak ők az orosz fogsággal, mint mi. Ilyen ellátás mellett biztosan nem haltak volna meg oly sokan közülünk.

Az ember furcsa szerzet. Amikor koplal és éhezik, minden gondolata csak a gyomra körül jár. Amikor azonban valami kis étel bekerül a gyomrába, akkor már minden gondolata a szabadulás körül forog. Strasbourgban véget ért az egész nyárra jellemző koplalás és lassan az éhhalál is megszűnt, mert legalább megkaptuk a krumplilevesünket. Majd következett a savanyított takarmányrépa korszak, most pedig áttértünk a takarmányborsóra.

Egyik nap váratlanul elhangzott a vezényszó:

– Valamennyi magyar azonnal gyülekezzen a sorakozó téren!

Csak úgy dübörgött a két hatalmas lépcsőház, úgy rohant a háromezernyi magyar a kijelölt helyre. A laktanyában megjelent a magyar származású Dr. Szalay Jeromos, bencés paptanár, a Párizsi Magyar Akadémia igazgatója, aki beszédet intézett hozzánk:

– Tudomásomra jutott, hogy itt vagytok, és azonnal idesiettem, hogy segítsek nektek. A látvány, ami itt fogadott, mélységesen megdöbbentett. Megígérem, hogy azonnal intézkedni fogok.

A pap szavait hatalmas, dübörgő taps fogadta, és valóban néhány nap múlva megszűnt a földön alvás, kitakaríthattuk a körletekből a szalmát, emeletes ágyak kerültek a szobákba, rendes szalmazsákkal, lepedővel, párnával és takaróval. Nem is tudom elmondani mit éreztem, amikor először alhattam újra ágyon, fehér lepedőn, takaróval. A genfi vöröskereszttől egy vagonnyi magyar élelem érkezett, amit még a háború alatt juttatott ki a magyar kormány, a fogságba esett katonáinak támogatására. Az élelmezés is jobb lett, már nem csak állati takarmányon tartottak bennünket, hanem lóhús is került a menübe és néha tésztafélék is. Tiszta alsóneműt is kaptunk, és bevezették a láger-frankot, vagyis hetenként fizetést kaptunk a munkánkért, amelyért a tábor udvarán létesített kantinban vásárolni lehetett.

Egy külső munkán, egy faárugyárban összebarátkoztam egy pallérral, aki faggatott, honnan jöttem, mivel foglalkozom? Mikor mondtam neki, hogy egy nagy izzólámpagyárban voltam műszerész, hitetlenkedve nézett rám. – Ugyan ne hazudozz, nálatok még primitív pásztorkodás van. Mondd azt, hogy csikós, vagy gulyás voltál és mesélj a pusztáról, a lovakról, azt rögtön elhiszem, de az izzólámpagyárat, azt meséld, akinek akarod. – Jót kacagtam rajta, aztán a zubbonyzsebem aljáról előkotortam két-három otthoni fényképet. Csodálkozva bámulta őket és hosszan elgondolkodott. Amikor Budapest szépségeiről beszéltem neki, aztán a fociról, a Nobel díjas Szent-Györgyi professzorról, a magyar filmekről, Rökk Marikáról, vagy a világhírű Liszt Ferencről, láttam, hogy lassan sikerült meggyőznöm.

Összebarátkoztam egy idősebb őrrel, Pierrel is, aki a néhány fős őrségünket irányította. Pierre elmesélte, mennyire utálja a németeket. A bátyját, aki francia tiszt volt, a németek megöltek. Pierre ezért bosszút esküdött. Még a háború kitörése előtt jelentkezett az idegenlégióba és Vietnamban, Saigonban szolgált. Az utolsó légiós éveit a Szaharában szolgálta le, ahol SS foglyokat őrzött. Ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy megbosszulja a bátyja halálát. Módszeresen kínozta a rábízott foglyokat. Az SS-ek a genfi egyezményre hivatkozva tiltakoztak a bánásmód ellen és követelték, hogy vigye őket a táborparancsnok elé. Pierre felsorakoztatta a tiltakozókat, kikísérte őket a sivatagba és ott szitává lőtte a hőbörgő SS-eket. Erre lefokozták és leszerelték a légióból.

Március 21.-én, estefelé futva kiabáltak folyosóparancsnokaink, hogy gyülekezzünk az udvaron. Mindenki szaladt, éreztük, valami fontos eseményt akarnak bejelenteni, ha ilyenkor hívnak bennünket. Hamarosan megérkezett a colonel, a tábor ezredesi rangú parancsnoka a segéd-tisztjével, aki bejelentette: a francia és a magyar kormány közti tárgyalások értelmében a hadifogoly státuszunk a mai nappal megszűnt, és néhány napon belül megkezdődhet hazaszállításunk. A colonel szavait hatalmas üdvrivalgás követte. Mindenki éljenezve, borult egymás nyakába. – Végre, vége! Hamarosan mehetünk haza. Egész éjjel nem tudtunk aludni. Eddig is türelmetlenek voltunk, de most ha lehet ez még inkább fokozódott. Másnap mindenki mosott, vasalt, csomagolt, készülődött…

Soha nem felejtem el amikor több nap után végre magyar földön, Kaposváron egy ifjú hadnagy elé kellett állnom. Leellenőrizte Strasbourgban bediktált adataimat, majd feltette a kérdést?

– Miért ment ki nyugatra?

Erre mit feleljek? Tudhatta ő is, hogyan vitték ki 1944. végén a magyar fiatalokat Németországba. Felvillant előttem az a pillanat, amikor a hegyeshalmi határállomáson, rám szegezte géppisztolyát egy tábori csendőr és odalökdösött egy raktárépület falához. Ott álltam sapka, köpeny, derékszíj nélkül. Kezeimet a magasba tartottam, és féltem, hogy szitává lő. Lemaradtam a szerelvényemről. Minden holmim ott maradt. Aztán jött egy vonat, amelyik Bruckba tartott. A csendőr rám parancsolt, hogy ugorjak fel a mozgó vonatra. Így kerültem ki Németországba, 44 karácsony másnapján reggel, minden igazolvány, útlevél és egyéb nélkül.

Hosszú szenvedéseim után is Széchenyivel együtt vallom: „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak! Megtanultam nagyon szeretni azt a földet, ahol az életet, az első csókot, az első jó szót, és az első falat kenyeret kaphattam.”

Hollai Ferenc nemsokára Budapestre érkezett, amivel több mint egy éves nyugati hadifogságának kálváriája ért véget.

De nem sokáig volt nyugalma, mert hamarosan a magyar kommunisták rémtetteivel folytatódott vesszőfutása. Amikor beindult Rákosi vallásellenes gépezete, hazaérkezése után két évvel, 1948. június 9.-én Hollai Ferencet a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületének (KIOE) titkárát letartóztatta az ÁVH. Egy esztendőt töltött el a Dél-Budai internálótáborban és Kistarcsán. Évekig volt rendőri felügyelet alatt és volt olyan éjszakai házkutatásban is része, amikor még a gyermekeit is kiszedték éjjel az ágyból, darabokra szedték a bútorait, sőt a pincében is átlapátolták a többmázsányi fűtőanyagot. De ez már egy másik történet…

„Nyugati” hadifogságban a 2. Világháború után

2010 július 20. | Szerző: kispapa51

A második világháborút követően, egészen 1990-ig, a szocialista országokban – így hazánkban is – tilos volt a szovjet hadifogságról, a „malenkij robotról”, a gulágról beszélni, hiszen ez sértette volna a „megbonthatatlan” szovjet-magyar barátságot. A közel egymillió magyar fogolytáborokba kerülésének körülményeiről, a fogva tartottak életéről, küzdelmeiről, veszteségeiről hazánkban évtizedekig nem készült tájékoztató. Hosszú ideig kizárólag a német koncentrációs táborok szörnyűségei kaptak csak nyilvánosságot.

A szóbeszédben, a köztudatban a nyugati hadifogság a szibériai gulágokhoz képest, maga volt a „kánaán”. Festőművész édesapám is a háború végén amerikai hadifogságba került, és emlékezetem szerint csak jókat mesélt az amerikai tisztekről, akik – miután kiderült apám rajztehetsége – rengeteg portrét készíttettek magukról, melyeket válogatott „csemegékkel” (csokoládé, rágógumi, cigaretta) honoráltak. Így a háború végi éhezés és borzalmak után az amerikai fogságban apámnak „arany” élete volt.

A háború befejező részében a magyar honvédség nyugaton harcoló alakulatai igyekeztek – a szovjet hadifogság elkerülése érdekében – inkább a szövetséges haderők fogságába kerülni. Franciaország – mivel kevés hadifoglyot ejtett – a szövetségesekhez fordult, és kétmillió hadifoglyot kért az ország újjáépítéséhez, melyből egymilliót meg is kapott, de olyan borzalmasan bántak a fennhatóságuk alá került hadifoglyokkal, hogy néhány hónap leforgása alatt minden hetedik meghalt. Pedig a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozó 1929-es genfi konvenció értelmében tilos volt bármilyen formában a hadifoglyok életének és egészségének veszélyeztetése, megfélemlítése vagy velük szembeni megtorló intézkedések. A fogságban tartó államot terhelte a hadifoglyok szállítása, emberhez méltó elhelyezése, ellátása, egészségügyi gondozása, kapcsolattartásuk biztosítása a külvilággal, valamint az ellenségeskedések befejeződését követően hazaszállításuk.

A 2. világháború idején, illetve utána Európában mintegy nyolcezer hadifogolytábort hoztak létre, amelyek közül alig néhány teljesítette a genfi egyezményben foglaltakat. Az egymillió, francia hadifogságba került fogolyból ötvenezer volt a magyar. A francia hadifogolytáborokba több mint hat hónapon keresztül nem engedték be a vöröskereszt képviselőit. Sok helyen, amíg a foglyok nem írták alá a francia idegenlégióhoz való csatlakozást, egyszerűen nem kaptak enni, tehát választhattak éhenhalás és az idegenlégió között.

Pedig szinte általános az a vélemény, hogy a 2. világháború végén a „nyugati” hadifogság egyfajta „szanatórium” volt a szovjet fogsághoz képest, mert a nyugati fogolytáborokban viszonylag emberséges állapotok uralkodtak. Nem így volt azonban azokban a fogolytáborokban, amelyeket az amerikaiak a Rajnán túl állítottak fel, majd a Potzdami megállapodás előírásainak megfelelően (amikor a szövetségesek Németországot négy megszállási övezetre osztották fel) később francia kézre adtak. Az itt élők sorsa, ettől kezdve, egyik napról a másikra, gyökeresen megváltozott. A rendkívül silány élelmiszer ellátás, a gyenge táplálkozás, a sok koplalás következtében, ezrek haltak éhen, illetve menekültek be az éhhalál elől, önként a francia idegenlégió kiképző táboraiba, majd kerültek Vietnámba, ahonnan soha többé nem tértek vissza. A legkegyetlenebb, a legvéresebb harcok színhelyén, Dien Bien Phu-nál ezrével pusztultak el magyar idegenlégiósok, francia érdekekért.

A francia hadifogolytáborokban uralkodó borzalmas körülmények a magyarok számára, azért is felháborító volt, mert köztudott volt az a tény, hogy a világháború során a németországi fogolytáborokból számos francia fogoly szökött át hozzánk, magyar területre. Ezek az emberek itt Magyarországon, az érkezésüket követően, nem csak emberséges bánásmódban részesültek, de civil internáltakként kezelték őket (hiszen mi a franciákkal a háború alatt nem voltunk hadiállapotban). A németek hiába követelték vissza tőlünk az ide menekülteket, nem adtuk ki őket. Balatoni villákban kaptak szállást, jó táplálékot, tiszta ruházatot és zsebpénzt, a háború végén pedig azonnal hazatérhettek. A francia kormányzatnak azonban esze ágában sem volt viszonozni mindazt a jót, amiben mi az ő katonáikat részesítettük. Vérlázító, hogy annak a francia népnek a fiai bántak olyan kegyetlenül a magyar hadifoglyokkal, amelynek idemenekült katonáit a 2. világháború alatt a magyar kormány olyan szívélyesen befogadta, elszállásolta és ellátta.

Álljon itt emlékül egy a 2. világháború végén „nyugati” hadifogságba esett magyar katona, nagybátyám közeli barátja, Hollai Ferenc (a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesületének titkára) megrázó memoárjának néhány megdöbbentő részlete, az amerikai és francia szögesdrótok mögül:

„A kassai 2. gépkocsizó tüzérosztály 1944. szeptemberében bevonult újoncai között meneteltem, valami különös érzéssel, hiszen a sorsunkban döntő változást vártunk az elkövetkező órákban. Egy Muldenstein nevű falunál szokatlan látvány tárult a szemünk elé: minden ház homlokzatán hatalmas, fehér zászlót lengetett a szél. Ami lepedő csak akadt a faluban, abból mind zászló készült a háború utolsó perceiben. Ez a fehér zászlóerdő, a megadás, a háborús szenvedések mélypontját elért lakosság egységes akaratát volt hivatott kifejezni.

A mélázásból hirtelen vad üvöltés riasztott fel bennünket: Lehotzky főhadnagy ordítozása. Sorakoztatni akart bennünket, mutatva a két amerikai, néger katonának, hogy ő még mindig vezénylő parancsnokunknak tartja magát, készen arra, hogy ezt a beosztását, tovább gyakorolja. Éppen olyan gúnyos, kegyetlen és fölényes volt a hangja, akárcsak az elmúlt, közel öt-hónapos kiképzésünk alatt, amikor mindent elkövetett, hogy megfosszon bennünket emberi érzéseinktől. Vakon engedelmeskedő, alázatos páriákat akart faragni belőlünk, és a fegyelmezés leggyalázatosabb eszközeitől sem riadt vissza, csakhogy kiélhesse szadista hajlamait. Most is sorakozót parancsolt, és csak úgy dőlt belőle a trágár szavak áradata, miközben „azt a büdös sorvégét” szidalmazta. A két amerikai néger MP sisakos katona szájtátva nézte a számára szokatlan jelenséget, a kakasként pattogó, vörös-képű paprikajancsit. „Görbeszög” elemében volt, harciasan bizonygatta, hogy neki még itt is engedelmeskednünk kell. Kénytelen kelletlen mocorogtunk, senkinek sem tetszett ez a váratlan fordulat. Mindenki arra gondolt, ismét csöbörből vödörbe kerülünk, és a nyúzásunk tovább folytatódik, – amikor az egyik amerikai csendben odament a tiszt mögé és a hatalmas mancsával rápaskolt a tiszt vállára. Görbeszög meglepődve megfordult. Kíváncsian leste, vajon ki az a szentségtörő, aki az ő megalázására vetemedett? Az amerikai nem szólt semmit, csupán a karjával intett: – Mars hátra, a sor végére! – jelezte a mozdulata.

Görbeszög elsápadt. Megroppant a válla és szinte egy fejjel alacsonyabb lett. Ezt a szégyent! – Egy néger, egy senki, lekezeli őt, sőt parancsot ad, hogy ő is álljon csak oda, arra a „büdös sor végére”. Lila lett a feje egy pillanat alatt, és meghunyászkodva, mint egy kutya, úgy sompolygott el mellettünk. Az üteg legénysége felszabadult, harsány röhögéssel kísérte a lépteit. Végre! Most megkapta a magáét! Erre vártunk hónapok óta, mert látni akartuk, hogyan foszlik szerte fölényes nagyképűsége, és nyeri el jól megérdemelt megszégyenítését, ez a szolgalelkű, jellemtelen szadista emberhajcsár.

Majd alapos személyi motozás kezdődött, de az amerikaiak szemmel láthatóan tiszteletben tartották a személyes tulajdont, mert sem az ékszereket, sem órát nem vettek el senkitől sem (nem úgy mint később francia őreink, akik szabályosan kiraboltak bennünket).

Teherautókra kellett felszállnunk, de a csomagjainkat nem engedték magunkkal vinni, egy csomóba kellett lerakni. Az egyik amerikai katona egy kanna benzinnel locsolta le a nagy rakást, majd egy szál gyufa lobbantotta lángra a halomnyi holmit. A lángok a magasba csaptak, és sisteregve okádták a füstöt az égre. A levegőt betöltötte összes élelmünk, és az égő kétszersült édeskés illata. Konzervdobozaink a tűzben felforrósodva, szertegurultak, és nagy pukkanások közepette felrepedtek. Az égő zsíros konzervhúsnak már egyenesen kellemetlen volt a szaga mely keveredett lángoló gyapjútakaróink és egyéb ruhaneműnk szagával. Dermedten figyeltük, hogy pusztul el mindenünk, amire különben, oly nagy szükségünk lett volna, – de nem tehettünk semmit, szótlanul néztük a tűzben elenyésző értékeinket.”

Aztán egy németországi Helfta nevű falucskában kezdődik számukra a pokol: egy kőbánya aljában hirtelen szögesdrótkerítést húznak ki köréjük, és az amerikaiak villámgyorsan koncentrálnak ide több ezer hadifoglyot, akik a következő napokban is folyamatosan érkeznek. Az állandó áprilisi esőben bokáig tocsognak a sárban, és csak az éjjeli fagyban a kőkemény földön tudnak csak végre lefeküdni és egymást melegítve valami keveset aludni. Csak másnap kap mindenki egy a német Wermachttól zsákmányolt konzervszállítmányból, amelyben marhagulyás van:

„Azt ettük, csak úgy hidegen, kenyér nélkül. Ráadásul még kanalunk sem volt, hiszen mindenünket ott kellett hagynunk, amikor az előző napon felégették a csomagjainkat. Így pusztakézzel kotorásztuk ki a húsdarabokat a hideg, kocsonyás léből. De volt, akinek nem volt szerencséje, mert sertészsír volt a konzervdobozban. Mivel kínzó éhség gyötört mindenkit, kénytelenek voltak a zsírt megenni. Minden kenyér nélkül. Rengetegen kaptak hasmenést a konzervtől, különösen azok, akiknek csak zsír jutott. Ezek a szerencsétlenek naphosszat lázasan gubbasztottak a latrina gödröknél, mely igen primitív volt: a hosszúkás gödör két végére leszúrtak egy-egy X alakú gerenda keresztet, ezeken fektettek végig egy hosszú gerendát. Erre a gerendára ültek fel az emberek. Úgy sorakoztak ott, mint a vándorútra készülő fecskék. Mezítelen fenekük ott fehérlett, miközben az egyre ingerlő hasmenés miatt órákig ott gunnyasztottak, fagyoskodva. Aki végleg kimerült, és nem bírta tovább, az lefordult a gerendáról és belezuhant a gödörbe, ahol pillanatok alatt elnyelte a híg trágya. Olcsó volt a hadifogoly élet. Nem voltunk nyilvántartásba se véve. A halottakat másnap kivitték a táborból, és a közelben tömegsírba temették. Később inni is kaptunk egy előzőleg trágyalét szállító lajtos-kocsiból. A bűzös lét a számhoz emelve először nem tudtam leküzdeni undoromat, de a kínzó szomjúság erősebb volt.

Az eső továbbra is szakadatlan zuhogott, a sár bokán felül ért és aludni csak jóval éjfél után tudtunk, amikorra a levegő lehűlt, és a talaj kőkeménnyé fagyott. Éjszakánként állandóan a betegek ugatásszerű köhögése hallatszott. Folyamatosan vacogtunk, hiszen a ruházatunk csurom vizes volt, az élelem kevés, a mocskos víz pedig éppen csak ivásra elegendő. Éjszakánként csonttá fagyott rajtunk a ruházat. Az őrület szélén vergődtünk. Ki is merte volna gondolni, hogy a művelt nyugat, a kétezer esztendős keresztény kultúra is képes ilyen állapotokat teremteni. Persze nem mindenki volt olyan nyomorúságos állapotban, mint mi, mert sokan hoztak magukkal sátorlapot. A sátrak tetejére hamarosan kis zászlók kerültek és a színes zászlóerdő elárulta, hogy vannak közöttünk, akik hollandnak, belgának, dánnak, esetlek elzászi franciának, – vagy a magyarok közül néhányan – románnak, szlováknak, esetleg szerbnek vallották magukat, remélve, hogy a győztesek oldalán álló nép fiaként, esetleg hamarabb szabadulhatnak ebből a pokolból. Csigalassúsággal teltek a napok. Türelmetlenségünk egyre fokozódott, és a helyzetünk, a naponta egyre érkező ezernyi új hadifogollyal egyre rosszabbodott. Tehergépkocsik ezrei ömlesztették napokon át az utánpótlást. Megindult a suttogás, a tábori hírek, hogy – nem ért véget a háború, – a szövetségesek most közös erővel nekimennek a szovjet hadseregnek. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy napokon belül felfegyvereznek bennünket, s most majd a nyugati hadseregek oldalán ismét kikerülünk a frontra.

Feri barátom egy napon rábukkant a tüzérosztályunk tisztjeire, akik mindenkitől szigorúan elkülönültek. Ferit azonnal kiutasították maguk közül és megtiltották neki, hogy bemenjen közéjük. A tisztek így próbáltak valamiféle előnyöket biztosítani a maguk számára. Ez az önző, megkülönböztető magatartásuk visszataszító volt. Ők, korábban folyton a hazaszeretetről beszéltek, amelyet majd velünk, a legénységgel karöltve akarnak szolgálni. De az első adott pillanatban valamennyien kereket oldottak. Elsőként szerettek volna átszaladni az amerikaiakhoz és a fogságba esés előtti éjszakán, be is jelentették, hogy bennünket cserbenhagyva megpróbálnak átkelni a Mulde folyón. Visszagondolva a kiképzés alatt tanúsított magatartásukra, nem is értem, miért vártunk erkölcsös, becsületes magatartást éppen azoktól, akiknek összes tevékenysége csupán abban merült ki, hogyan lehet bennünket a legkegyetlenebb módszerekkel megalázni, vakon engedelmeskedő ágyútöltelékké változtatni.

Már a fogság első napjaiban őrzőink magas géppuskafészkeket építettek ki, és hatalmas légvédelmi fényszórókkal vettek körül bennünket. A sötétedés beálltától ezek folyamatosan pásztázták a sok ezernyi, földön fekvő hadifoglyot. Aki a kerítés, a drótspirál felé közelített, arra azonnal tüzet nyitottak. Az állandóan vakító fény és a lövöldözések éjszaka halálos félelemmel töltöttek el bennünket.

Eszembe jutott a gyermekkori latin órákon tanult, régi római mondás: Vae victis !  – Jaj, a legyőzötteknek !

Egy idő után újabb borzalom: valamennyien irtózatosan vakaródzni kezdtünk – testünket a tetvek ezrei lepték el. Nem győztük ölni őket. Nappal, a lassan melegedő időben valamennyien alsónadrágra vetkőztünk és az egykor fehér vászon alsóneműnk most percek alatt véressé, mocskossá vált. Csak úgy hemzsegtek rajtunk az élősködők és rejtély volt előttünk, hogy egyik óráról a másikra hogyan szaporodhattak el ennyire. Az őrjítő viszketegség miatt csupa seb lett a testünk és tehetetlenül vergődtünk a vérszívók miatt, melyek állandóan megújult támadásba fogtak.

Az egyik német hadifogoly megelégelve az embertelen körülményeket, megpróbált megszökni. Belefeküdt annak a kis erecskének a medrébe mely a szögesdrót alatt folyt ki a táborból és óvatos mozdulatokkal lassan előre kúszott. Arra számított, hogy a vízbe merülve majd el tud mászni a kerítés alatt. Rosszul gondolta. A köpenye beleakadt a szögesdrótba, és minden kis mozdulatra zörgött fölötte az egész szögesdrót-spirál. Az őr felfigyelt a zajra, és automata fegyverével egy sorozatot lőtt feléje. A lövés talált. Reggel megdöbbenve néztük a véres-fagyos havon fekvő hullát, megdermedt, lila arcra előreborulva a sekély vízben.

Tíz nap után, május elején átszállítottak bennünket Bibelheimbe, ahol már egy kicsivel jobbak voltak a körülmények. Először is fehér DDT porral tetvetlenítettek bennünket és WC-papírt is kaptunk, de az első napokban nem volt semmilyen szervezett élelem ellátás. Mindössze néhány szem krumplit kaptunk. Meg kellett volna főznünk, de nem volt miben, nem volt mivel. Ezért összegyűjtöttem minden száraz gazt, füvet, gallyacskát, de néhány nap alatt elfogyott minden égetnivaló.

Itt üzemanyag szállító, benzines tankautókkal hozták az innivalót. Ám akárhogyan is kiöblítették ezeket, a benzin átható szörnyű bűzét nem tudták kimosni belőle. Mindig erőszakot kellett venni magamon, ha akárcsak egy kortyot is le akartam nyelni belőle.

Fokozódó fizikai leromlásunk az elviselhetetlen „elszállásolási körülmények” miatt, fokozták a fertőzés veszélyét is. Az amerikaiak elrendelték az egész tábor tífusz elleni védőoltását. A háromezer magyar a délelőtti tűző napon órákig állt, hosszú sorban, oltásra várva. Amikor odaálltam az amerikai orvos elé, láttam, hogy ledöbben, és hosszú ideig azt kereste, hol is szúrhatná meg ezt a mozgó csontvázat? Végül a mellembe, a bordáim közé nyomta a tűt.

Aztán már kaptunk többféle tartós élelmiszert, de mindent egyszerre, reggel osztottak ki, és nem volt mibe. Később sikerült szereznem két dobozt és egy vászonzacskót. Még át sem vettem az egész napra kiosztott ételt, pillanatok alatt elfogyasztottam. Aztán még nagyobb lett az éhségérzetem, mint korábban volt.

Lassan itt is úrrá lett az unalom, a lehangoltság, az elkeseredés és kilátástalanság. A szabadulást vártuk, de az sehogyan sem közeledett.

Az elégtelen táplálkozás, az embertelen körülmények alaposan próbára tettek bennünket. Egyre többen haltak meg. A karám bejáratánál az amerikaiak egy nagy sátort állítottak fel, abba gyűjtötték a napközben meghaltakat. A hullák ott feküdtek a sátorban, mi meg a szabad ég alatt. Bennünket nem szégyelltek, de a szerteheverő hullák látványától óvakodtak. Kora reggel jött a hullaszállító brigád. A sátrat kiürítették, a halottakat földobálták a platóra és elrobogtak. Ki tudja, hol földelték el a sok száz éhen halt szerencsétlent, akiket korábban soha, senki nem vett nyilvántartásba.

A fogolytábor közben csak nőtt, gyarapodott. A németek éneke messzire elhangzott. Meg kell mondanom, ők sokkal kényelmesebb elhelyezést kaptak, mint mi. Számos karám tele volt sátraikkal, és nekik volt főzési lehetőségük is. Nem egy német még a kutyáját is megtarthatta és láttam olyan hét-nyolc esztendős kisfiút, aki ott lakott, apjával együtt a fogolytáborban. A főúton végigmenve láthattam a különbséget, ahogyan velük bántak.

Egy napon kenyeret osztottak. De boldogan ettük! Pedig csupán talán egy húszdekányi kis falat volt az egész. A kenyeret valószínűleg rizslisztből süthették, mert túlságosan is fehér volt, s azután, egy-két óra alatt kőkeményre száradt.

Június elején a közeli, egykori német laktanyából, nagyméretű főzőedényeket hoztak. Ezzel megszűnt a naponkénti, órákig tartó sorállás. Ettől kezdve háromszor kaptunk valami meleg ételt. Reggel feketekávé, délben valami sűrűbb leves, este a tejporból és a szárított gyümölcsökből készült pudingféle volt a vacsora. A meleg étel sokat segített még a kedély-állapotunkon is.

Egyik reggel felsorakoztattak bennünket a szokott kétszázas csoportokba és megindult a menet lefelé a széles főúton. Géppuskákkal felszerelt jeepek kerültek elő és két oldalról kísértek bennünket. Csak mi gyalogoltunk, mert az amerikaiak valamennyien gépkocsival kísérték a menetet. Alig haladtunk néhány lépésre a főkaputól, amikor az országutat szegélyező domboldalban egy csapat amerikai katonát pillantottunk meg. Szinte kivétel nélkül akkor gyújtottak cigarettára, de fura mód csaknem mindegyiküknek az egyik keze a háta mögé volt rejtve. Mikor a menet elérte a csoportjukat, csak úgy záporoztak felénk a hirtelen odavetett égő cigaretták. Azért arra nagyon ügyeltek, hogy a cigarettáik ne érjenek el bennünket, úgy potyogjanak le az árok szélére, hogy akik meg akarták őket kaparintani, azoknak ki kellett lépniük a sorból. A sok dohányos egymást megelőzve rohant, vágtatott, hogy legalább egy csikkhez juthasson. A régen várt hiánycikk utáni vágyakozás, kiölte belőlük a legcsekélyebb elővigyázatosságot is. Az amerikaiak csak erre vártak. Most már láthattuk, mit is rejtett a hátradugott kezük. Nagy kődarabok voltak náluk és a cigaretta után, most azokat dobálták felénk. Csak úgy záporoztak az ökölnyi nagy kődarabok, és a dohányra éhesek jajgatva, véresen rohantak vissza a sorba. Az amerikaiak harsányan hahotáztak. Roppant élvezték a csínyt. Igen szellemesnek tartották, a módot, ahogyan megkínoztak bennünket. Igen, ez is a „vae victis”, a „jaj a legyőzötteknek” szellemében történt, és jól mutatta azt a primitív szellemiséget, azt az otromba gonoszságot, amivel velünk szemben a „művelt nyugatiak” viselkedtek, ahogyan rólunk vélekedtek. Hiszen igen nagy volt a különbség közöttünk. Mi akkor már jó másfél hónapja abban az egyetlen ruhánkban voltunk éjjel-nappal, amelyben fogságba estünk. Nem volt fehérneműnk, nem volt rendes fekhelyünk, nem volt pihenésünk és főleg nem volt tisztességes és elegendő táplálékunk. Gyűrött, ápolatlan, szánalmas, nyomorult csapat látszatát keltettük, s bizonyára jó alanyai lehettünk a győztesek fotósainak, akik játszva válogathattak a teljesen lerongyolódott, elcsigázott alakok között. Bőven készíthettek felvételeket a csontváz-sovány, teljesen leépült emberi roncsokról, a hadifoglyaikról, hogy aztán elrettentésül megjelentethessék a hazai lapjaikban, anélkül, hogy aláírták volna: „mi tettük ilyen állatokká ezeket a szerencsétlen embereket!”

Az incidenst követően a menet továbbgyalogolt. Balról egy amerikai katonai tábor tűnt elénk. A kényelmes, nagyméretű, sok száz sátort reggel éppen szellőztették. Jól láthattuk, hogy a sátrakban szép, tiszta deszka padlózat, fehér vaságyak voltak. Az ágyakban tiszta ágynemű, a katonákon égszínkék, selyem hálóruha. A konyha közelében kényelmes, nagy asztalok mellett folyt a reggelizés. Le voltunk döbbenve. Régen láttunk ilyesmit. És ezek az emberek milyen állati körülmények között tartják fogva a legyőzötteket.

Az amerikai katonák asztalán nyolc-tíz nagyméretű alumínium ételtartó sorakozott. Illatos sertés és csirkesült párolgott előttük és válogathattak a szalámik, sajtok tömegében. Legtöbbjük csak unottan beletúrt az ételbe és néhány falat után már öntötték is ki a szemetes gödörbe. Nekünk meg az éhségtől majd kiugrott a szemünk. Hiszen aznap még semmi ételt nem kaptunk. Mi itt koplaltunk, ők ott dúskáltak és méla undorral pislogtak felénk. Egynek sem jutott eszébe, hogy a kidobásra szánt ételt nekünk adja. Miért is tették volna? Ez a sok derék harcos jórészt a kétezer éves tanításon, a biblián nevelkedett. Ott pedig az erények között a legnagyobb éppen a felebaráti szeretet. Ők bennünk soha nem a kiszolgáltatott, szerencsétlen embert, a sorsüldözött páriát, hanem a gyűlölt, gyilkost, a mindenre elszánt ellenséget látták. Vajon miért gyanakodtak, tételezték fel rólunk a legrosszabbat? Nyilván valaki így mutatott be nekik és ők ezt el is hitték.

Anyai nagyapám jutott eszembe, a Veszprém-megyei nyomorult napszámos, aki a század elején kitántorgott Amerikába. Ott dolgozott keményen egy szénbányában, abban a reményben, hogy összekapar néhány dollárt, és megalapozza családja jövőjét. Az álom nem sikerült. Gyomorvérzést kapott, meg kellett operálni. Nem várta ki a teljes gyógyulást, idő előtt leszállt a tárnába és a megerőltetett munkában, a sebe felszakadt és elvérzett. Ha életben marad és, mint később tervezte, édesanyámat is kivitte volna Amerikába, akkor most én is itt lennék, a győztesek seregében? Én is így viselkednék, mint ők? Ki a vétkes, ki az oka ennek a közönynek, a nagyfokú elembertelenedésnek? Sajnos a kegyetlen tény az, hogy itt vagyok a legyőzöttek között és szenvedek, mert ezeknek, a másoknak, a másik oldal jutott osztályrészül.

Hamarosan híre járt, hogy megkötötték a Potzdami Szerződést, amely a megszállt Németországot négy övezetre osztotta fel. A tábor, ahol bennünket őriztek, ekkor került a franciák kezére. Egy-két napon belül eltűnt az amerikai őrség. A helyüket elfoglalták a franciák, és ettől a naptól kezdve megszűnt az ételosztás…”

Folyt.köv.

Hungurok

2010 június 2. | Szerző: kispapa51

Tény, hogy Habsburg Miksa 1860-as évekbeli “mexikói kalandjában” sok magyar is részt vett. (A korszak történelmének tragikus epizódjának bizonyult Miksa főherceg mexikói császársága (1864–67), amikor III. Napóleon francia és I. Ferenc József osztrák császár világhatalmi játszmájában Mexikót egy, a francia Császársághoz és a Habsburg Monarchiához kötődő monarchiává akarták formálni. De 1867-ben az ismét hatalomra került köztársaságiak megfosztották trónjától, majd kivégezték Miksa császárt.)

A szociális kivándorlás az 1880-as évektől folyt Latin-Amerikába, ahol a határtalan földbőség és az ottani kormányok biztatása jelentett erős vonzást a magyar földnélküliek számára. Brazíliába 10-12 ezer magyar érkezett a XIX. század végéig. Főleg földművelők, akik az őserdőktől meghódított földeken az első magyar kolóniákat is létrehozták. De a cigányok is nagy lehetőséget láttak a tengerentúlon. Argentínában, Uruguayban és Mexikóban a magyarországi vándorcigányok és cirkuszok, valamint az örömlányok és leánykereskedők alapozták meg a magyarok rossz hírét a századfordulón. Tragikus, hogy Mexikóban a cigányokat „húngaros”(azaz magyarok)-nak hívják, és sajnos hosszú évtizedekig pejoratív jelentése volt a kifejezésnek Latin-Amerikában. A mai jelentõs mexikói roma etnikum nagy része Magyarországról érkezett, de késõbb Romániából, Görögországból, Spanyolországból és Lengyelországból is áttelepültek cigányok. Amikor a mozgókép-vetítés elterjedt, Mexikóban mind a roma mind a ludar cigányság ebben találta meg generációkon át legfőbb megélhetési forrását. Öszvérháton majd kocsikon jutottak el az ország legeldugottabb helyeire is. Amikor a nyolcvanas években – a videó és a parabola-antennák elterjedésével, – ez a vetítő tevékenység hanyatlott, a romák kis- és nagygépek javításával és autók adás-vételével kezdtek foglalkozni. A ludárok viszont a vetítősátrakat vándorszínházzá alakították át, és a továbbiakban mint utcai mutatványosok, kártyavetők, jósok, medve- és majomtáncoltatók tevékenykedtek .

A búr háború és Churchill

2010 május 17. | Szerző: kispapa51

A búr háborúnak számomra volt egy különleges érdekessége: a második
világháború egyik vezéralakja, a későbbi miniszterelnök, Hitler
megleckéztetője, a náci birodalom-ellenes szövetség kitalálója,
szervezője és motorja – Winston Churchill feltűnése, aki akkor a
„Morning Post” haditudósítójaként Dél-Afrikában a búrok
fogságába esett. De 1900-ban még ki láthatta előre azt a fényes jövőt,
ami a brit lovasság hadnagyára várt, aki éppen indulni készült a
parlamenti választásokon.
Winston Leonard Spenser Churchill elkötelezett híve volt a Brit világbirodalom kiterjesztésének. Nem véletlenül, hiszen apja, Lord
Randolph Churchill 1885-ben Indiáért felelős gyarmatügyi miniszter
volt. A fiatal Churchill huszár alhadnagyként gyarmati háborús
tiszt, majd haditudósító, végül pedig rátalál az őt igazán érdeklő
pályára, a politikára. Harcol Kubában, háromszor Indiában, utána
Szudánban és végül Dél-Afrikában.
Churchill több könyvet is írt erről a számára is igen
emlékezetes háborúról. A könyvek alapjául azok a levelek szolgáltak,
amelyeket, mint haditudósító küldött a ,,Morning Post”-ba, az
angol-búr háború napjaiban. A könyvet átitatja a forró hazafiság, amit a
dél-afrikai háború szült, és amit a váratlan katonai vereségek éleztek
ki, valamint Európa és Amerika ellenséges magatartása Angliával szemben,
továbbá azok a befolyásos búr-szimpatizáns elemek, akik az angol
radikálisok között is voltak.
A „Londontól Ladysmithig Pretorián át” című könyvében a
búrokról így ír: „Mi komolyan alábecsültük a búrokat. Ezek a
katona-köztársaságok egy évtizeden át halmozták a hadianyagot,
fegyverkeztek és készültek a küzdelemre. Ezeknek a műveletlen paraszti
közösségeknek volt annyi eszük és vállalkozó szellemük, hogy saját
oldalukra állítsanak egy sor jó szakértőt minden olyan kérdésben, ami a
fegyverzetet és a hadakozást érintette. A tüzérségük csak létszámban
marad alul a miénkkel szemben. A történelem során először alkalmazott
kombináció – a nehéztüzérség és a hatalmas lovasság – hatásosnak és igen
meggyőzőnek bizonyult. Az ellenség bátorsága, kitartása, és a saját
erejébe vetett hite nem kevésbé csodálatra méltó.”

Churchill mindjárt a háború elején, 1899, november 15-én
fogságba esett, miközben egy páncélvonattal behatoltak a búr vonalak
mögé. Amikor búr lovasok tűntek fel, a vonat vezetője pánikba esett, és
több mint negyven mérföldes sebességgel száguldott visszafelé, mire a
szerelvény kisiklott.
„Állandóan lőttek minket a Maxim-gépágyúk. Az egyik lövedék
nekicsapódott a mozdony tolólapjának, közvetlenül az arcom előtt, fényes
sárga villanássá változott és azzal a talánnyal ajándékozott meg, hogy
miért vagyok még mindig életben. Egy sebesült közlegény – megsértve azt a
parancsot, hogy nem adjuk meg magunkat – felemelte fehér zsebkendőjét.
Menekülés közben egy árokban találtam magam. Körös körül egyetlen egy
katonánkat sem láttam, mivel már mindenki megadta magát. Váratlanul, az
árok túlsó végén lévő síneknél, megjelent két alak. Először karbantartó
munkásoknak néztem őket, de végre eljutott a tudatomig, hogy ezek búrok.
Két magas, mozgékony férfi, sötét ruhában, széles karimájú kalapban,
puskájukra támaszkodtak. Alig százyardnyira álltak tőlem. Megfordultam
és elkezdtem futni a sínek mentén, és csak egy gondolat üldözött – a
búrok céllövő tudása. Elszállt két golyó, mindössze egy-egy lábnyira
tőlem, mindkét oldalamon. Bevetődtem a töltés mögé, de ez nem nyújtott
fedezéket. Még egyszer rájuk néztem – az egyik térdre ereszkedett és
célzott. Én megint nekiiramodtam. A mozgás tűnt számomra az egyetlen
esélynek. Ismét két golyó szállt el mellettem a levegőben, de egyik sem
talált el. Az árok mögött volt egy kisebb mélyedés, ebbe tekeredtem
össze, hogy kifújjam magam. Most azonban felbukkant egy lovas, aki felém
vágtatott. Odanyúltam Mauserem tokjához, de rádöbbentem, hogy
oldalfegyveremet a mozdony fülkéjében hagytam. Köztem és a lovas között
egy drótkerítés. Úgy éreztem előttem állt a kegyetlen, komor Halál.
Felemeltem a kezem, és felkiáltottam: ,,Megadom magam!” Eszembe
jutott – két nappal az eset előtt éppen én írtam haza, egy magas rangú
tisztnek: ,,Ebben a háborúban túl sokan adják meg magukat, de remélem,
ezeket szigorúan megbüntetik.”

Elmagyaráztam nekik, hogy megbízott riporter vagyok. Az irataimat
átvette egy ember: – Maga Lord Randolph Churchill fia? –
kérdezte ingerülten a skót búr. Nemsokára mindenki körülöttem tolongott,
bámultak és újjal mutogattak rám, ismételgették a nevem minden
irányból. – Újságíró riporter vagyok, – mondtam, – maguk nem tarthatnak
engem fogságban. A skót búr felnevetett: – Ó, nem minden nap kapunk el
egy Lord fiát.”
„Mr.Churchill fogságban” – ezzel a szalagcímmel jelent meg
másnap a Morning Post. Néhány nappal később pedig az a rémhír
terjedt el, hogy a búrok agyonlőtték foglyukat. Ebben nem is lett volna
semmi meglepő, hiszen Churchillt mint szabadcsapatost tetten
érték.
„Amikor a búrok esti zsoltáraikat énekelték, ezek fenyegető hangjai
inkább telítődtek háborúval és felháborodással, mint szeretettel és
együttérzéssel, – fagyos dermedésre késztették szívemet. Arra gondoltam,
hogy ez a háború igazságtalan, – a búrok jobbak nálunk, és még az ég is
ellenünk van – majd beavatkoznak a külföldi nagyhatalmak is,
elveszítjük Dél-Afrikát, és ez lesz a vég kezdete.

Churchill könyvében már a későbbi dél-afrikai rasszista, feketéket
elnyomó apartheid rendszer nyomait fedezhetjük fel: „A brit kormány a
búr farmer tudatában egyet jelent a mindent elsöprő társadalmi
forradalommal. A feketének egyazon jogai lesznek, mint a fehérnek. A
szolgát fellázítják a gazdája ellen, a kaffert kinyilvánítják az európai
ember testvérének, egyenlőek lesznek a törvény előtt, a feketének
politikai jogokat adnak. Az egyik búr fogvatartóm azt mondta – Mi
tudjuk, hogyan kell bánni a kafferekkel ebben az országban. Képzelje el,
hogyan engedhetjük meg ennek a fekete szemétnek, hogy a járdán
sétáljon!”
Hadifogolyként egy pretoriai táborban tartották fogva. Churchill
később azt állította, hogy Botha tábornok, a Dél-afrikai
Unió későbbi miniszterelnöke fogta el. (Egyébként Luis Botha
volt az, aki 1920-ban nemmel szavazott a Versailles-i békediktátumra,
és Trianonban a magyar küldöttségnek azt mondta: – Maguk nem
kötelesek EZT aláírni!)
Alig egy hónap múlva, december 12-én Churchillnek sikerült
megszöknie a fogságból – kimászott a latrina ablakán, átmászott a
kerítésen, félmérföldnyit gyalogolt Pretorián át, majd
felugrott egy vonatra. Másnap a dél-afrikai hőségben, egész nap
vándorolt étlen szomjan, míg egy bányához érkezett, ahol hatalmas
szerencséje volt. A tulajdonos John Howard angol bányamenedzser
elbújtatta. Négy napot töltött egy bányaszellőzőben patkányok között,
majd egy gyapotbálákkal megrakott vasúti kocsiba rejtették. Három napi
utazás végén a portugál fennhatóság alatt álló Durbanbe érkezett, ahol
óriási ovációval fogadták. Egyik napról a másikra világhírű lett.
Szökése révén egy időre kisebbfajta nemzeti hőssé vált
Nagy-Britanniában. Ő azonban hazatérés helyett újra csatlakozott Buller
tábornok hadseregéhez, amely Pretoria bevételére indult.
Hajmeresztő szökése miatt egy időben az a hír járta, hogy megkapja a
Viktória-keresztet – az ellenséggel szemben tanúsított bátorságért
adható legmagasabb brit kitüntetést, – ez azonban végül elmaradt.
Ugyanis évekig foglalkoztatta a közvéleményt az is, hogy állítólag
cserbenhagyta két társát, akikkel együtt tervezték a szökést. Ugyanakkor
Churchill szökése a köztudatban egy időre képes volt
feledtetni a súlyos angol vereségeket.
Bár továbbra is írt haditudósításokat, kinevezést kapott a dél-afrikai
könnyűlovas ezredhez és egyike volt a Pretoriába bevonuló első
brit katonáknak. Unokatestvérével, Marlborough hercegével a
brit csapatokat megelőzve megadásra szólította fel és lefegyverezte a
pretoriai hadifogolytábor 52 búr őrét. Ezt követően a hazatérést
tervezte, mert ő is azt hitte, hogy a búrok fővárosának elfoglalásával
véget ért a háború. Pedig – mint tudjuk – a harcok még több mint két
szörnyű éven át tartottak. Valamit megérzett azért Churchill
is, mert hazafelé Durbanből ezt sürgönyözte a Morning Postnak: „Ostobaság
nem észrevenni, hogy félelmetes és veszélyes ellenféllel harcolunk. A
burgherek kiváló tulajdonságai csak növelik harci értéküket. Egyetlen
búr, a számára kedvező terepen, felér öt reguláris katonával. Ezért
nagylelkű, megbocsátó politikát kell folytatni a búrokkal szemben, akik
inkább lázadók, mint hadviselők voltak. Békét és boldogságot kizárólag
úgy lehet Dél-Afrikában teremteni, ha a holland és a brit fajok
keverednek és megegyeznek egymással, hiszen Nagy-Britannia fennhatósága
alatt egymás mellett kell élniük most és mindörökké.”
Churchill tehát már huszonöt éves korában világhírnévre tett
szert. Bármit is mondott a következőkben, felkeltette az érdeklődést.
1900-ban egyik előadását híres írótársa, Mark Twain a következő
szavakkal vezette be: „Hölgyeim és Uraim! Engedjék meg, hogy
bemutassam Önöknek Winston Churchillt, öt háború hősét, hat könyv
szerzőjét és Anglia leendő miniszterelnökét!”
Mark Twain humorosnak szánta a bevezetőt, pedig Churchill ettől
a pillanattól kezdve elindult azon a politikai pályán, melynek a csúcsa
a második világháborús miniszterelnökség lett.
A búr háború után nyolc évvel, 1910-ben Fokföld, Transvaal, Oranje
és Natal államok – brit domíniumként – megalapították a Dél-afrikai
Uniót, amelynek első miniszterelnöke Luis Botha tábornok
lett. 1961-ben kiléptek a Brit Nemzetközösségből és
kikiáltották az ország függetlenségét. Megalakult a Dél-afrikai
Köztársaság, ahol az élet minden területén a szégyenletes apartheid
– a faji megkülönböztetés – elve érvényesült. Minden a fehérek kezében
összpontosult és olyan törvényeket hoztak, amelyek a feketéket
megalázták, és háttérbe szorították. Ez a rendszer az 1990-es évek
elején összeomlott, több száz törvényt hatályon kívül helyeztek és már a
fekete lakosság is szavazhatott. Így 1994. májusában az apartheid
ellenes tevékenysége miatt 27 évig börtönben raboskodó, színes bőrű Nelson
Mandela, egy thembu törzsfőnök fia lett a Dél-afrikai Köztársaság
első demokratikusan megválasztott elnöke.

A búr háború kommandói

2010 május 14. | Szerző: kispapa51

“Ördöge van Roberts úrnak:

Mindjárt vége lesz a búrnak.
Az a vége minden napnak,
Hogy a búrok jól kikapnak,
Az a vége moll-nak, dur-nak,
Vége lesz a hősi búrnak,
Az a vége. S óh, mi átok,
Gyérülnek a búrbarátok,
Vicc sem terem a búr szóra:
Közeleg a búcsú-óra…
A lapokban ─ óh, mi rém a ─
Megszűnik a legjobb téma,
Szegény búrok… méltán sírunk:
Miről írunk, miről írunk?…”

Kik azok a búrok?

2010 május 12. | Szerző: kispapa51

Sokszor hallottam már a búr háborúról, de sajnos hiányos történelemtanításunk (vagy tanulásom) folytán eddig nagyon keveset tudtam erről az érdekes (fontos?) dél-afrikai történelmi eseményről. Emlékeimben felködlik valami régi dal is: „a búr, a búr, a búrkalap…”
Most viszont – hála ennek a hiánypótló honlapnak – teljesen új információkhoz jutottam, és a „huszadikszázad.hu” olyannyira felkeltette érdeklődésem a „Boer”-ek iránt, hogy muszáj volt egy kicsit utánanéznem ennek a – szerintem rendkívül érdekes -, a tizenkilencediket a huszadik századdal összekötő eseménynek.
Annyit tanultam annak idején, hogy a terület első felfedezői a portugálok voltak: 1487-ben Bartolomeu Diaz Afrikát megkerülve Indiába akart eljutni, elérte a Jóreménység-fokát, de viharba került, legénysége fellázadt és kénytelen volt visszafordulni. (Nem sokkal később viszont Vasco da Gama Afrika megkerülésével már eljutott Indiába.)
Na de kik is azok a búrok? 1652-től a holland Kelet-Indiai Társaság erődített támaszpontot hozott létre a Jóreménység fokán, és a mai Fokváros (Kaapstadt) helyén létesült településre egyre nagyobb számban érkeztek telepesek. A búrok (nevük a holland boer – paraszt szóból származik) – eredetileg puritán, protestáns holland, flamand és fríz (germán) telepesek leszármazottai. A búrok magukat “Zuidafrikaaner boers”, azaz dél-afrikai parasztoknak vagy egyszerűen afrikaanereknek (afrikaiaknak) nevezték.
Életmódjuk még a századelőn is eltért a bennszülött afrikaiakétól, – nem falvakban, hanem tanyákon, gazdaságokban laktak, és nagy kiterjedésű birtokokat műveltek. Megszállott kálvinistaként az Úr vadonba küldött gyermekeinek tartották magukat, akiknek az a küldetésük, hogy uralkodjanak a földeken és az ott élő elmaradott bennszülötteken. Afrikaans nyelvük egyre távolodott a hollandtól, és mind az afrikai őslakossággal (bantuk, majd a zuluk), mind a holland gyarmati hatóságokkal összetűzésbe kerültek. Állandó csetepaték zajlottak a feketék marhalopó expedíciói miatt (a marhák száma a feketéknél státuszszimbólumot jelentett).
Amikor 1685-ben, Franciaországban visszavonták a hugenották vallásszabadságát biztosító Nantes-i edictumot, rengeteg francia hugenotta is menedéket keresett a Fokföldön, s rövid idő alatt beolvadtak a búrok közé. A főleg állattenyésztésből és külterjes földművelésből élő búrok bennszülött rabszolga munkaerőt alkalmaztak. A 18. század végére már tizenötezren lakták a kolóniát, mintegy kétszer annyi rabszolgával együtt.
Az érdekes holland-flamand-germán-francia búr közösség mintha Dél-Afrikában megvalósította volna az EU kis elődjét. Ami Európában nem nagyon jött össze – az itt Afrika déli csúcsán sikerült: békésen összefogtak egymással. De angolok nemigen csatlakoztak a kis unióhoz, sőt a búrok nyugalma gyorsan véget ért, amikor az akkori idők legerősebb és legerőszakosabb gyarmatosítói, a britek 1795-ben megszállták Fokföldet, s a maguk szokásait és jogrendjét kezdték bevezetni. 1806-ra végleg birtokba vették Fokföldet, és létrejött az első jelentős angol kolónia Port Elizabeth. Az angolok először korlátozták az őslakosok jogait, majd 1818-tól a bennszülött zulukkal folytatott véres háborúkban fokozatosan sajátították ki a területeket.

A harcias zulu-kaffer törzsek azonban egy ideig ellenálltak a mohó brit expanziónak.
Amikor az angolok kimondták a rabszolgaság megszüntetését, ez alapjaiban rengette meg a rabszolgatartásra épülő búr gazdaságot. A búrok ekkor még kitértek a nyílt konfliktus elől, s északabbra költöztek – ez volt a “nagy trek” (nagy vándorlás). De itt meg a zulukkal kellett harcolniuk. A zuluk mintegy 100 katonai törzsből álló reguláris hadserege többször késztette meghátrálásra a búrokat, de a brit birodalom seregét is megfutamították. 1838-ban azonban a búrok mégis legyőzték a zulukat, s megalapították a Natal Köztársaságot.

Csakhogy ezt az angolok 1843-ban annektálták, ezért a búrok egy jelentős része továbbállt, s 1853-ban ország középső és északi részén megalakították a Dél-afrikai Köztársaságot (Transvaal) majd egy másik búr köztársaságot, Oranje Szabadállamot.

1860-ban a britek indiai munkásokat telepítettek le Natal cukornádültetvényeire majd Zuluföldet protektorátussá nyilvánították és a fekete lakosságot fokozatosan rezervátumokba kényszerítették. A déli és keleti rész Cape Province és Natal néven Anglia gyarmatává vált.
Amikor gyémánt- és aranylelőhelyeket fedeztek fel a búr területeken, tömegével érkeztek szerencsevadászok a világ minden részéből és az agresszív gyarmatosító Nagy-Britannia szemet vetett a búr arany- és gyémántbányákra is.
Ha valamely területen gazdag ásványkincs-lelőhelyet fedeznek fel, akkor ez rövidesen nyomorúságba taszítja az országot! Ez sajnos megpecsételte a búrok sorsát is…

A Ratkó korszak

2010 május 9. | Szerző: kispapa51

Nos, akkor most jöjjön egy kis History:

Rájöttem: nekünk ma, 2010-ben – az összes gazdasági válság, és gyurcsányi mszp-szdsz  rombolás ellenére – nagyon jó dolgunk van!

Ugyanis beültem az Egyetemi Könyvtárba, és megnéztem mit írtak majdnem hatvan éve, születésem napján – 1951 március 1-én, csütörtökön az újságok:

Az akkori kötelező pártlap (a „Népszabadság” elődje) a „Szabad Nép” fejlécén ott virít a szocializmus időszakának obligát, internacionalista jelmondata: „Világ proletárjai egyesüljetek!”

Tombol a személyi kultusz. A teljhatalmú pártvezér a kis kopasz Rákosi Mátyás. Éppen ekkor zajlik az aktuális szocialista párt, a Magyar Dolgozók Pártjának II. kongresszusa.

A címlapon „Gerő Ernő elvtárs, a párt főtitkárhelyettesének beszéde a kongresszus 4. napján:

Az ötéves terv első évének eredményei.

Lelkes, hosszan-tartó taps és üdvözlés közepette lépett a szónoki emelvényre Gerő elvtárs” – Hihetetlen, milyen lelkesen tapsoltak akkoriban (parancsszóra). Gerő elvtárs beszédében hosszasan taglalta, hogy az ötéves tervet (volt egy ilyen cigi is akkoriban), szinte valamennyi területen túlszárnyalták.

„Vass Istvánné elvtársnő kongresszusi felszólalása:

A Magyar Nők Demokratikus Szövetségének fő feladata, hogy a nők nagy tömegét bevonja a termelésbe. Egyesek felvetik, hogy nem való nőknek a komoly fizikai munka. A magyar nők, a szovjet nők példája nyomán, a technika fejlődését kihasználva, megcáfolták ezt a maradi és fejlődésünket gátló álláspontot azzal, hogy egymás után jelennek meg olyan munkahelyeken ahol azelőtt nőket nem lehetett találni. Például esztergályos, lakatos, olvasztár, kőműves, csillés, traktorista, stb.” – Az emancipuncipáció tehát már akkor megkezdődött. Szegény nők, biztosan arra vágytak, hogy a gyárban robotoljanak kora hajnaltól délutánig, utána pedig otthon, a „második műszakban” főzzenek, mossanak, takarítsanak, gyereket neveljenek.

„Pióker Ignác az Egyesült Izzó sztahanovista gyalusa:

Addig nem nyugszom, míg műhelyünk gyalusait sztahanovista csoporttá nem nevelem.” – Mint tudjuk, a szovjet Sztahanov élmunkás kezdeményezésére munkaverseny indult a szocialista országokban azért, hogy a központilag megállapított teljesítménynormát (100%) a munkások túlteljesítsék, különböző „önkéntes” felajánlások során.

„Röder Béla sztahanovista gyorsvágó esztergályos a Rákosi Mátyás Szerszámgépgyárban érte el az egyéni versenyben a legnagyobb eredményt, 1440%-ot, kongresszusi őrségben!” – Hogy imádhatták a kollegái Röder Bélát. Ha egyáltalán létezett ilyen nevű munkás, és nem szocialista propaganda volt az egész. Gondoljunk csak bele. „kongresszusi őrségben” érte el Béla ezt az óriási eredményt, ami azt jelentette, hogy a Pártkongresszus és „szeretett vezérünk és édesapánk” Rákosi Mátyás tiszteletére nem ment haza, hanem esztergált ameddig bírta, késő estig és kommunista szombaton is.

„Csorpák Jánosné elvtársnő (Orosháza): A mi szövetkezetünket nem adjuk senkinek!” – Mi ez a hülyeség? Nem valószínű, hogy bárki is el akarta volna ragadni tőle…

„Én az orosházi Tsz. 177 tagjának harcos üdvözletét tolmácsolom. Kérték, hogy mondjam el Rákosi elvtársnak, hogy köszönik, hogy Tsz-ben dolgozhatnak, mert ez biztosítja boldog jövőnket. – Csorpákné elvtársnőnek a boldog jövőnél a meghatottságtól elakad a szava. – Csak bátran, bátran – bíztatja Rákosi elvtárs.” – Akkor, amikor arról lehetett hallani, hogy az éppen csak kiosztott földeket, és állatokat szovjet kolhozok mintájára, Tsz-be erőszakolták, hogy mondhatott ilyen beszédet egy parasztasszony? Megfélemlítették? Hitt benne? Vagy megvesztegették? Valószínűleg azon kevesek közé tartozott, aki olyan kiváltságokat kapott, amitől hinni kezdett benne, továbbá valakik megírták neki mit kell elmondania. Különben nehezen hihető el egy egyszerű asszony szájából a következő mondatok: 

„Csorpákné elvtársnő keze ökölbe szorul, úgy kiáltja: Nekünk szabadság kell és ezt meg fogjuk védeni az imperialistáktól! (hatalmas taps)” – Hol volt Orosházán imperialista? Esetleg a másként gondolkodók…

Rónai Sándor elvtárs beszédéből végre megtudhatjuk, miért nem volt szükség több pártra, és miért sokkal jobb az egypártrendszer:

„…csak a Moszkvából érkezett rádió-felvilágosítás alapján kezdtünk el sokan gondolkozni, hogy nem jó az az út, amelyen járunk, harcunkban nem vezethet eredményre, ha a munkásosztály két pártba van szervezve. De még mindig nem tudtuk magunkat elszakítani a szociáldemokrata párttól, nemcsak a baráti kapcsolatok és egyéb hasonló szálak miatt, hanem főként azért, mert nem ismertük Lenin és Sztálin tanításait. Csak amikor a dicső Szovjet Hadsereg felszabadított bennünket, és amikor Rákosi elvtárs és kommunista elvtársaink kezdték felnyitni a szemünket, akkor kezdtük világosan látni hibáinkat és hiányosságainkat. Mert akkor már világosan láttuk, hogy csak akkor győzhetünk, ha szorosan összeforrva, egy pártban folytatjuk a harcot. Rákosi tanácsai és felvilágosításai, a Kommunista Párt támogatása nélkül nem tudtuk volna a szociáldemokrata párt árulóival szemben, aránylag rövid idő alatt, a harcot sikerrel befejezni.” – Világos. Akiknek más nézeteik voltak, vagy mást akartak, mint a kommunisták – mint például a szociáldemokraták – azok árulók, és azokat likvidálni kell. Ne kelljen állandóan vitatkozni velük…

„Több kulák ellen indult eljárás, engedély nélküli sertésvágás („feketevágás”) miatt.” – Ez volt az az időszak, amikor még egy keményebb viccet is úgy lehetett csak elmondani, hogy előtte az ember alaposan körülnézett. Így aztán egy disznóölést suttyomban végezni, nem lehetett könnyű.

„Jutalmat kapnak a feketevágások leleplezői! Az élelmezési miniszter jutalomban részesíti az engedély nélküli állatvágások felderítőit. Az elkobzott állat értékének 5%-át kapják a bejelentők.” – Legalizálva van a besúgás. Most már érdemes a nem szimpatikus szomszédokat figyelni.

„Major Tamás színművész elvtárs: Rákosi elvtárs beszámolójában megjelölte a magyar művészek útját is. Jó utat választottunk, amikor a Szovjetunió drámairodalmából és művészetéből tanultunk! ” – Major elvtárs, – akit egyébként, mint színészt nagyon kedvelek – mint a szövegből kiderül, akkoriban kicsit összekeverte az orosz és a szovjet színműveket.

A kongresszuson a mártírhalált halt későbbi miniszterelnökünk Nagy Imre, a Központi Vezetőség tagja, – aki akkor még hitt a szocializmusban – felszólalt.

„Egy év alatt majdnem a duplájára, 420 ezerről 800 ezerre nőtt a Magyar-Szovjet Társaság tagjainak a száma – mondta Kakuk Józsefné az MSZT titkára. Ez a siker azonban nincsen arányban dolgozóinknak a Szovjetunió iránti egyre növekvő szeretetével.” – Biztosan ide is nagy barátsággal hajtották be a népeket: – ha nem lépsz be, ki vagy rúgva!

A kongresszuson más országok kommunista pártjainak küldöttségei is részt vettek – persze nem lehetett nehéz egy nyugati ország kényelmében, demokráciájában, biztonságában élve ellenzéki kommunistának lenni. Mint tudjuk, ezeket a kapitalista országokban megtűrt kommunista pártokat a Szovjetunió pénzelte.

„A Spanyol Kommunista Párt főtitkára Dolores Ibarruri hangsúlyozta: győzni fogunk a Franco rendszer ellen.”

„Joanisz Joanidosz a Görög Kommunista Párt küldötte kijelentette: a jelenlegi monarcho-fasiszta rendszer nem töri meg a görög népet.”

 „A jugoszláv forradalmi emigránsok küldötte: a jugoszláv nép nem lesz az amerikai-angol gyarmatosítók és bérenceik rabja.” – Írja a Szabad Nép. Nem olyan régen történt ugyanis, hogy Tito nem volt hajlandó Sztálin utasításait – Rákosihoz hasonlóan -szolgai módon teljesíteni, és irányításával Jugoszlávia „kiugrott” a szocialista táborból, és önálló „külön-utas” szocializmust valósított meg. Ettől kezdve Titót a kommunista sajtó csak „láncos kutyának” nevezte, és azt állította, hogy lepaktált az amerikai, angol „gyarmatosítókkal”.

„Magas kitüntetést kaptak a Koreában dolgozó magyar egészségügyi csoport tagjai.” – Ekkor zajlott ugyanis az amerikai-koreai háború. A koreaiak Kim Ir Szen kommunista főtitkár vezetésével harcoltak az amerikaiak támogatta dél koreaiak ellen. Az amerikaiak sok helyen ott voltak, és egy értelmetlen háborút vívtak a koreaiakkal, (majd később Vietnamban). Az eredményt sajnos ma is látjuk: Egy két részre szakadt Korea, az északi felében a világ legkeményebb kommunista diktatúrájával, atomfenyegetéssel.

Rákosi 1950-ben egy egész kórházat ajándékozott a koreai népnek, amely még ma is működik, az akkor ajándékozott készülékekkel (!)– el lehet képzelni ezek után milyen észak-Koreában az egészségügyi színvonal, ahol ma Kim Ir Szen fia, Kim Dzsong Il a diktátor.

Érdekes az a hír is, amely szerint „Koreában, kínai önkéntesek légvédelmi tüzérsége lelőtt egy F-80-as és egy F-84-es amerikai vadászgépet.” – Ezek szerint Kína is bekapcsolódott az amerikaiak ellen a koreai háborúba.

„Kubai tisztek és katonák megtagadták, hogy Koreába menjenek. A latin-amerikai országban erősödik a tiltakozó mozgalom a csapatok Koreába küldése ellen. Az utóbbi napokban több kubai tisztet letartóztattak, mert megtagadták, hogy az amerikai csapatokkal Koreába menjenek.” – 1951-ben Kuba még erősen az Egyesült Államok hatása alatt állt, Batista bábkormányának segítségével. Eggyel több indok volt, amiért Castro és Che Guevara később 1956 decemberében elindíthatta forradalmát, ugyancsak szocialista államot hozva létre, amely még ma is tartja magát.

„Johann Koplening elvtárs az Osztrák Kommunista Párt küldötte: a magyar népi demokrácia felemelkedése serkentőleg hat az osztrák kommunisták küzdelmére.” – Ahelyett, hogy inkább Ausztria felemelkedése hatott volna serkentően ránk…

Ugyanígy a svájci, a francia, az angol, a belga, és a holland Kommunista párt  képviselői is rendesen benyaltak Rákosiéknak.

„Úttörők üdvözlik a kongresszust: Tudjuk, hogy Sztálin elvtárs, minden gyermek édesapja, őrködik felettünk.” – az ifjúság is már be volt idomítva.

A felszólalások között természetesen nem volt olyan, amely ne hangsúlyozta volna, hogy a „Szovjetunió 33 éves tapasztalata megmutatta a szocializmus fölényét a kapitalista rendszer fölött.”

A kongresszus levelet intézett Ioszif Viszarionovics (Dzsugasvilli) Sztálinhoz: „Drága Sztálin elvtárs! Forró szeretettel üdvözöljük Önt, az emberiség vezérét, a magyar nép igaz barátját. Lenyűgöz bennünket, ahogy az Ön lángeszű irányítása mellett a Szovjetunió Bolsevik Pártja és a szovjet nép hatalmas lelkesedéssel és eredményekkel építi a kommunista társadalmat. Újra meg újra Ön felé és a nagy szovjet nép felé szállnak gondolataink. Befejeztük népgazdaságunk újjáépítését, és megkezdtük hazánk szocialista iparosítását. Az új világháború kirobbantásán mesterkedő, támadó amerikai imperialisták a mi békénket és szabadságunkat is fenyegetik. Zsoldjukba fogadták a déli határainkon fegyverét csörtető Tito-bandát, és feltámasztják a magyar nép ősi ellenségét, a német militarizmust. Ezért erősek akarunk lenni, mert megszívleltük az Ön tanítását, hogy a gyengéket verik. Megfogadjuk, hogy az Ön legjobb magyar tanítványának Rákosi Mátyás elvtársnak biztos kezű vezetésével a Szovjet Kommunista Párt nyomdokain fogunk haladni és harcolni a végső győzelemért!” – Húha, ez aztán a nyalás drága Sztálin elvtásnak, aki legkevesebb tízmillió embert tett el láb alól. Az általa előidézett ukrajnai éhínségről, népirtásról és Katynról nem is beszélve…

„Az SZKP határozata a 4. Általános árleszállításról: Újabb 10-22%-al csökkentették a tömegszükségleti cikkek árát a Szovjetunióban. A szocializmus felsőbbrendűségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kapitalista országokban állandó infláció mellett növekednek az árak, addig a szocialista országokban folyamatosan csökkenek.”

A tudományos tézisek szerint a szocializmusban a „mindenkinek munkája szerint”, az ezt követő kommunizmusban, pedig a „mindenkinek szükségletei szerint” elv alapján történik majd az anyagi javak elosztása. Sőt – milyen utópia – a kommunizmus teljes felépítése után már a közszükségleti cikkeket ingyen lehet majd kapni – szólt a tanítás…

A Szovjetunióban valóban kipróbálták a kommunizmust: egy ideig kísérletképpen ingyen adták a gyufát – mire az utcák tele lettek szétdobált gyufával, – teljesen értéktelenné vált, mire sürgősen visszavonták a rendeletet. A kommunizmus kísérlete már akkor megbukott.

„A Szovjetunióban az idei költségvetés 66%-át a népgazdaság, a kultúra fejlesztésére, és a dolgozók jólétének növelésére fordítják.” – Tehát – megfordítva – a költségvetés 34%-a katonai kiadásokra megy!

„Szovjet biológusok meghódítják az Észak jeges területek pusztaságait az élet számára! Most azt a gyakorlati célt tűzték ki, hogy a szubtrópusi növények határát észak felé tolják, és olyan helyeken is meghonosítsák a citrusfélék (citrom, narancs) termesztését, ahol ez régebben lehetetlennek látszott.” – Ezt nálunk is megpróbálták – ahogy a „Tanú” című filmben is láttuk a magyar citromízű narancsot – csak éppen azt nem vették figyelembe, hogy az évi napsütéses órák száma nálunk nem elegendő ezeknek a gyümölcsöknek.

„A tömbmegbízottak osszák ki a vaj-, cukor-, liszt-, zsiradék-, és szappanjegyeket!” – ne felejtsük el Magyarországon akkor jegyrendszer volt. Amint olvasom egy négytagú család, például havonta 3,7 kg cukrot, és 6,5 kiló lisztet kapott jegyre. Ez tulajdonképpen egész tisztességes mennyiség volt. Ha jól meggondolom most én egy egész év alatt nem használok el ennyit. De akkoriban csak ez volt. Valóban óriási eredmény, hogy a jegyre adott élelmiszeren kívül is lehetett már akkor néhány alapvető élelmiszert, „szabad árut” is vásárolni. Például a cukor kilóját 12 forintért, lisztet 5 forintért.

Persze ezért a parasztoknak nem kis beszolgáltatási kötelezettséget kellett teljesíteniük:

„Az Elnöki Tanács rendelete az 1951.-évi állami begyűjtésről:

1.     Termény-, és állatbeadás: 6 kg búza/hold/aranykorona. A hiányzó rész napraforgómaggal, árpával, zabbal, kukoricával kipótolható.

2.     Baromfi-, és tojásbeadás: 2 kg baromfi (legalább 40%-a hízott állat kell legyen) és 24 tojás / 800 négyszögöl. Továbbá tejbeadási kötelezettség.

A beadási tervet teljesítő illetve túlteljesítő községeket külön iparcikkellátásban kell részesíteni. Az a termelő, aki beadási kötelezettségét szándékosan, saját hibájából nem teljesíti, a közellátás érdekeit súlyosan veszélyeztető bűncselekményt követ el, és 5 évig terjedő börtönnel büntethető.”

Az újságban rendszeresen ismétlődnek olyan kifejezések, mint „hivatásos sorban állók, osztályellenség, rémhírterjesztők, áruhalmozók, háborús gyújtogatók”, valamint hogy „az osztályharc folyamatosan éleződik”, és „nincs a világon olyan erő mely, szétszakíthatná a szovjet és magyar nép megbonthatatlan barátságát!”.

„Ratkó Anna elvtársnő a közegészségügy feladatairól beszélt”. Nos, Ratkó elvtársnő, később egészségügyi miniszter lett, és az ő nevéhez fűződik a születések számának ugrásszerű megugrása, – a „Ratkó-korszak” – az abortusz megszigorításával, és a csecsemőgondozás támogatásával.

Végül megválasztották a Párt Központi Vezetőségét, akik között ott volt Apró Antal (akinek a leszármazottja Gyurcsány felesége), Farkas Mihály (honvédelmi miniszter), Kádár János, Kállai Gyula (később miniszterelnök), Nagy Imre, Péter Gábor (a KGB vezetője), Piros László (belügyminiszter), Ratkó Anna (egészségügy-miniszter), Révai József (kulturális miniszter).

Rákosi elvtárs beszéde a kongresszus végén: „…amilyen egyetértéssel helyeselték az elvtársak a tennivalókat, ugyanolyan egységesen hajtsuk is végre azokat! – mint a vihar úgy tört ki a lelkesedés. Harci tűz csillogott a szemekben, zúgott a hurrá, újra és újra felzúgott a taps. Hosszú percekig ünnepelték Sztálin elvtársat, a világ dolgozóinak vezérét, és Rákosi elvtársat, népünk legnagyobb fiát. A szónok felé áradó odaadó szeretet mintha csak arra tett volna fogadalmat, hogy a küldöttek magukévá teszik Rákosi elvtárs befejező szavait, és szilárd akarattal végrehajtják a megszabott feladatokat. – Előre a szocializmus útján új sikerek, új győzelmek felé! – a terem felállva tapsol, zúg, zeng az éljen. Elemi erővel árad végig a termen a lelkesedés, harsog, mint a tenger, körülöleli az elnöki emelvényt. Gyermekek szeretik így az apjukat, aki nevelte és oltalmazta őket. Milliók legforróbb érzését visszhangozzák a küldöttek, amikor azt kiáltják: Éljen a Párt! Éljen Rákosi! Sztálinnal a békéért! – az ünneplés nem akar elülni. Mint a szikra csapódik át a legmagasabbra fokozódó lelkesedés a hatalmas terem egyik sarkából a másikba, hol itt, hol ott hangzik fel újra a hurrá, az éljen és a taps. – Éljen a népi hadsereg! – harsan fel a kiáltás. Kim Ír Szen, Mao Ce Tung neve visszhangzik a teremben. Füttyszó süvít, a gyűlölet és megvetés füttye: Vesszen Tito! – zúgja a kongresszus. A gyűlölet szava után ismét a szereteté következik. Újra a Párt, Rákosi, Sztálin neve hangzik el. Ez az ünneplés már fogadalom, ígéret arra, hogy milyen lelkesedéssel és erővel indul neki népünk az új feladatok végrehajtásának. Majd, végül elemi erővel felzúg az Internacionálé.” – Nos, egy kis ízelítő az akkori „spontán” szocialista lelkesedésből…

„A szeretet és hála ajándékai: A bányászszakszervezet székházában állították ki a kongresszusnak és Rákosi elvtársnak küldött ajándékok egy részét. Hímzések,

üvegek, porcelánok, fafaragások, sok-sok kicsi gép. Sok gyönyörű munka. Akik készítették nem művészek. Azért tudtak olyant alkotni amilyent talán soha, mert a kezüket mindennél hatalmasabb erő – a Párt, Rákosi elvtárs iránti forró, nagy szeretet irányította. Az ajándékküldők szívüket is elküldték, beszéljenek helyettük, mondják el a Pártnak, Rákosi elvtársnak forró szeretetüket. „Éljen Rákosi Mátyás!” – ezeket a szeretett szavakat horgolta a terítőbe féltő gonddal, özvegy Tertos Jánosné, sok-sok éjszakába nyúló napon. – „Boldog vagyok, hogy nagy vezetőnknek hálámat és szeretetemet sikerült kinyilvánítani.” A nagykanizsaiak ajándéka a szovjet emlékmű csontból készült kicsinyített mása. A szabadságunkért vérüket áldozó szovjet hősök iránti soha el nem múló háláról beszél az a nagy türelem, amivel a pár centiméteres alakokat kifaragták az emlékművön. Alig lehet eljönni a sok, kedves ajándékkal telerakott asztaltól, amelyen egy tábla hirdeti – „az úttörő pajtások ajándékai”. Gyermeki szívük minden szeretetével teleírt levelek, kis babák, terítők vannak itt. A ságújfalui úttörőcsapat hímzett törülközőt küldött: „Drága Rákosi pajtás! Fogadja ezt a díszített törülközőt olyan szeretettel, amilyen melegséggel mi készítettük Önnek!” A Párt és Rákosi elvtárs iránti szeretet ezer és ezer megnyilvánulása szinte élettel tölti meg ezeket az ajándékokat.”

„A békekölcsön jegyzésében dolgozó népünk hatalmas tömegei vettek részt. Népi demokráciánk a kölcsönkapott pénzt a dolgozó nép javára, a béke védelmére, a szocializmus építésére használja fel. A békekölcsön kötvényeinek visszafizetését nyereménysorsolással kötik össze.” – Szüleim is „önkéntesen” vásároltak ilyen kötvényeket, és mire visszafizették filléreket kaptak érte.

Más: „A Különös házasság című új magyar színes film is bemutatja hogy a szocializmus útjára lépett magyar filmgyártás egyre merészebb és nagyvonalúbb témákhoz nyúl.” – Ki tudja, mi lehetett előtte, ha Mikszáth műve már merészségnek számított…

„Knizsanyik Jánosné levele katonafiához: …Amikor először megláttam Rákosi elvtársat, az örömtől könny hullott a szememből. Láttam, hogy ő is olyan  boldog volt mint mi, és tapssal jött közénk. Itt mindenki a békét kiálltja. Örülünk apáddal együtt, hogy a néphadseregnek 3 katonát adhatunk. Nem hallgathatom el a kis úttörőket sem, akik eljöttek üdvözölni a kongresszust. Itt van a kis Józsikám is, aki olyan sokszor elmondta már, hogy – anyukám én azért szeretek tanulni, hogy Rákosi pajtásnak igazi katonája lehessek!” – Ezeket a cikkeket valószínűleg erre szakosodott, személyi kultuszgerjesztő, talpnyaló újságírók írták. Akárcsak a következőt:

„Egy kongresszusi küldött első napja otthon:

Láttam Rákosi elvtársat, és nem tudtam betelni a nézéssel. A beszédek közben is mindig őt kerestem a szememmel, és a folyósón is mindig úgy intéztem, hogy a közelében lehessek. Évek óta vágytam arra, hogy személyesen láthassam, de mi tagadás most személyesen is szerettem volna beszélni vele. Valahányszor a folyósón nagy csoportosulást láttam, siettem oda. Csak néztem, hogy fogják körül, hogy válaszolnak szívdobogva a kérdéseire, és csak irigykedtem, be kell vallani. Más szemmel látom most a világot most, mint mikor elmentem a kongresszusra. Kovács Mihály karcagi párttitkár”

Egy kis matek:

„1949-hez képest 500%-kal emelkedett a bölcsődei férőhelyek száma!”

„1945-ben 52 szülőotthon volt, 1954-re 155 lesz!”

„1949-ben 5 ezer traktor volt az országban, 1951-ben már 27 ezer!”

„1944-ben 80 ezer ember evett a munkahelyén, 1951-re már a tízszerese, 800 ezer dolgozó számára biztosítjuk az üzemi étkeztetést!”

El kell ismerni, ezek valóban szép eredmények.

„A vas és acél országává váltunk:

Acéltermelés: 1938-ban 650 ezer tonna, 1949-ben 860 ezer tonna, a felemelt terv alapján 1954-ben már 2millió 200 ezer tonna acélt fogunk termelni!

1938-ban az ipar részesedése a gazdaságból 53% volt, 1954-ben, az ötéves terv végére ez az arány 80% lesz!” – Hej, ha tudták volna, hogy mégse leszünk a vas és acél országa…

Néhány érdekesség az 1951. évi Kossuth díjasok közül:

„Képzőművészet:

Zádor István festőművész – Rákosi Mátyás portréjáért, és 12 orosz novella illusztrációjáért.

Pór Bertalan – Sztálin portréjáért.

Ék Sándor – Rákosi portréjáért, és a „Felszabadulás” című festményért.”

Irigylésre méltó hír a tengerentúlról:

„Washingtonban megünnepelték a Marshall terv 3. évfordulóját!” – Ha egy kicsit nyugatabbra vagyunk, illetve tőlünk is kivonulnak az oroszok, mint a szomszédos Ausztriából, – mi is részesülhettünk volna a nyugati országok háború utáni felemelkedését segítő amerikai pénzügyi segélyből. Így azonban a szovjet testvér valamennyi szocialista országnak megtiltotta az amerikai tervben való részvételt.  

Végül egy érdekes adat:

„Kína, 475 millió lakossal gyarapítja a szocialista tábort.” – Írja a Népszava. Ma pedig több mint 1 milliárd 300 millió kínai él. Tehát közel 50 év alatt megháromszorozódott a kínaiak száma! Mi lesz újabb 50 év múlva?

Egy kis ízelítő az 1951 évi márciusi moziműsorból a „Népszava” hasábjain: „Felszabadult Kína, Szabad német ifjúság, Patyomkin páncélos, A kínai nép győzelme, Berlin eleste, Vihar Grúziában”. A Híradó mozi műsorán: „Szovjet parasztküldöttség Magyarországon”, és „Dicsőség Leninnek” című filmek. Hétvégi, gyermekeknek szóló matinéműsor: „Ifjú gárda, Szibériai rapszódia, Halló Moszkva!” – Rendkívül szegényes a választék szovjet filmekből.

Végül, böngésszünk a Kossuth rádió változatos műsorában:

5.45 óra – A kongresszusi verseny hírei, 6.20-Szovjet dalok, 6.45-A kongresszusi verseny híradója, 14.10-Úttörő híradó, 16.20-Orosz nyelvlecke, 17.40-A micsurini biológia hatása Magyarországon, 18.00-Termelőszövetkezeti mozgalmunk időszerű kérdései, 20.30-Szovjet tánczene, 21.00-Ünnepi hangverseny az MDP kongresszusa alkalmából…

Állítólag amikor az ötvenes években egy faluban filmet forgattak, mely a régi világban játszódott, és az egyik felvételkor csendőrjárőr ment át a falun, az öregasszonyok kisereglettek és megkérdezték:

– Visszajöttek, kedves?

Ilyen versikék jártak szájról szájra:

„Nincs ki minket romba döntsön,

 fegyverünk a békekölcsön!”

„E hant alatt fekszik Rajk László,

Akit megfojtott a vörös zászló.

Akkor lesz e hazán békesség és áldás,

Ha mellette fekszik majd Rákosi Mátyás.”

A rendszer nagy ellensége volt a szabadidőnek. Nyilván attól tartottak, hogy szabadidejükben az emberek „összevissza” gondolkodnak, rendszerellenes pusmogást művelnek és szervezkednek. Ezt megakadályozandó nem győztek a szabadidő kitöltésére programokat szervezni. A Szabad Nép-félórán kívül – amikor a párt napilapjából tartottak felolvasásokat – voltak szemináriumok a végtelenségig, énekkar, falujárás, vasgyűjtés…

Végül egy akkori vicc: Rákosi elvtárs álruhában, kalapban a nép közé megy, hogy meggyőződjön arról, mennyire szeretik őt. Beül egy moziba, ahol amint elkezdődik a híradó, és megjelenik a vásznon Rákosi, a mozi közönsége felpattan, ütemesen tapsolni kezd és ritmikusan élteti őt. Rákosi persze szerényen ülve marad. Mire odahajol hozzá a szomszédja: „Mondja, emiatt akar maga Recskre kerülni?”